Új bejegyzés Frissítés

2012.01.29. 17:25 Ádám Éva

Halloween               - Halloween , halloween!! - Andris! Hagyd már ezt abba!- szólt Anna kisöccsének. - De hát ma éjjel megyünk a temetőbe! Majd jönnek a zombik, a vámpírok! Szerinted kapok autógrammot a kaszástól? - Andris! Mi lenne ha nem beszélnél folyamatosan hülyeségeket?  Nagyon jól tudod, hogy vámpírok nem léteznek, zombik pedig pláne nem. - Fogjátok már be, filmet nézek!- kiáltott át a nappaliból Anna és Andris bátyja, Zsolt. Hát igen. Így telik általában a Kiss család napja. A 3 gyerek otthon veszekedik, a szülők pedig dolgoznak. Ma mindenki fel van dobva a családban, mert ma van helloween. Úgy tervezték, hogy éjjel fognak kimenni a temetőbe, mert úgy sokkal izgalmasabb az egész. A temető a falu végén van, és egy kis ösvény vezet oda, ahol csak 1-2 pislákoló lámpa ég.    Este 8 órakor haza értek a szülők. - Sziasztok! Na gyerekek? Készen álltok a szellemekkel való találkozásra? - Igen!!!- szólt a 3-as kórus vissza apjának. - Hát akkor indulhatunk is! – majd az egész család elindult a temetőbe. Ők a falu másik végén laktak, így hosszú ideig tartott az út. Főleg, hogy félúton benéztek a nagymamihoz, és ott is vacsoráztak. Fél 10 lett, mire a temetői ösvény elejére értek. - Anyu, én f-f-f-félek! - mondta Anna, s anyukája kezébe kapaszkodott. - Úgy mégis mitől???- kérdezte anyuka kedvesen. - Például a-attól!- és egy bokor felé mutatott, ahol egy fehér árny lebegett egy pillanatig. - Láttad?!- kiáltott fel Zsolti. - Ott tényleg volt valami!-  A fiú apja mellé araszolt.  A kis Andris az egészből semmit sem vett észre, de azért ő is megfogta anyja kezét. - János…- Szólt Marika, a gyerekek anyja. - Mondjad drágám. - Ott tényleg volt valami… - mormogta olyan halkan, hogy a gyerekek ne hallják, csak ők ketten. - Tudom… Próbálj meg, nem mutatni félelmet, ne ijedjenek meg nagyon a gyerekek…- ebben a pillanatban, Anna nekiment egy bokor szélének, ahonnan tömérdek nagy fekete denevér szállt el. - Ááááááá!!!!- sikított Anna, és a haját tépkedte. Belerepült egy denevér! - Áááááá!!- sikított vele együtt Marika is. Már ketten tépték a lány haját, mire sikerült kiszedni a denevért. - Nagyon félek!- kiáltott fel Andris. - Nem kell semmitől sem félni. – Nyugtatta a kicsivel együtt, magát is Marika. Majd elszlalomozott köztük egy fehér árny. - Mi ez? Szellem?- kérdezte rémülten szüleit Anna. - Valószínűleg az…- mondta Zsolt.- DE mióta léteznek szellemek? Anyu, Apu! Én is kezdek félni! MI van ha ez az izé gonosz és megöl minket?  Forduljunk már vissza!!! - Nyugodjon meg mindenki. Biztosan káprázott a szemünk. – mondta a gyerekek apja.  Egy nagy kiszáradt fáról 3 bagoly szállt el hangosan huhogva. - Uhh - nyögött fel - Marika. - Ki nem állhatom a baglyok hangját… Hál’ istennek mindjárt ott vagyunk a temetőben… Ott már világítani fognak a mécsesek. – lassan odaértek.  Már kezdtek megkönnyebbülni, mikor meglátták a temető világítását. Ekkor egy fekete macska futott el előttük, és ahonnan futott, elaludtak sorban a mécsesek, és korom sötét lett a temetőben. - Menjünk haza!- mondta Anna. - Már itt vagyunk. Nem fogunk visszafordulni! –Ismét elsuhant mellettük a szellem, s ment 2 kört körülöttük, majd eltűnt a sírok melletti fák között.  Andris sírva fakadt. Zokogása törte meg a rémisztő csendet. - Hát akkor… Keressük meg a dédszüleitek sírját. Elindultak. Nagy balszerencséjükre a sír a temető végében volt, és ez a temető nem volt kicsi. A szellem ismét elhaladt mellettük.  Olyan volt, mintha ő is a család tagja lenne, de egy esztelen kiskölyök volna, aki sokkal gyorsabb mint a többiek és előre futkosna.  A nagy kereszt előtt megállt, s bevárta a többieket. A fehér árnyból nem lehetett kivenni , hogy gyerek vagy felnőtt. De nagyon ijesztő volt. Az egész család rettegett, de azért rendületlenül haladtak a sírok között. Lassacskán elértek a temető végébe, ahhoz a sírhoz amit kerestek. Lerakták a 2 nagy mécsest és meggyújtották. A szellem, elszállt mellettük. Anna utána nézett, majd így szólt: - Nézzétek! Ott van még egy sír…! De fel van nyitva…- mondta remegő hangon. S tényleg, ott, egy száraz fa alatt, a temető legeslegvégében, ott volt egy mohával borított sír, melynek a teteje fel volt nyitva. A szellem ezt a sír vette célba. Anna elindult felé. - Ne menj oda!!!- kiáltott utána édesanyja , Marika. - Nem fog bántani… Ha bántani akarna már megtette volna. - Ezen mindenki elgondolkodott. E közben a szellem beszállt a sírba. Anna már csak 2 méterre volt tőle. Amikor odaért, a sír teteje lecsapódott. - Vastag József. A család utolsó gyermeke… 1806-1857…- olvasta fel a sírfeliratot Anna. –mindenki odafutott mellé. - Ő volt az utolsó ember a Vastag családból… Az ő sírján egy mécses sincs… 153 halloween-en keresztül nem kapott egy gyertyát sem a sírjára…- majd a lány fogott egy kisebb mécsest, és rárakta a sírra, és elkezdte a meggyújtását. A fiúk elkezdték gyertyákkal körbe rakni, a szülők pedig lányuknak segítettek. Mikor meggyújtották a mécsest és a gyertyákat, az egész temető kifényesedett. Az összes kialudt mécses, gyertya most meggyulladt.      S a család tagjainak átfagyott testét melegség járta át. - Ezt senki sem fogja elhinni a suliban!- mondta Anna. - Nem baj… Itt a bizonyíték. Csak el kell jönni ide, a temető legvégébe, és megnézni ezt a sírt .- Ezt a napot senki sem fogja elfelejteni a családból, az biztos!

2012.01.29. 14:13 rém jani

VIGYÁZ A FEJEDRE!!!!!!!!! Mentem a temetöbe. Nagyon féltem mert sötétedett és a mi temetőnk nagyon ijesztő. Beljebb mentem a temető legvégére és láttam egy sírt a mit eddig nem. Megnéztem kinek a neve áll a sírkövön.  AZ ÉN NEVEM VOLT RAJTA!!!!!  Láttam hogy jön valaki felém. Fekete csukját viselt. Én megkérdeztem hogy ki Ő? Atz felelte hogy a temetőőr. Megkérdeztem miért van a nevem a sírkövön. Azt mondta: -Mert oda fogsz kerülni! -Mikor? -MOST!!!!!! És akkor levágta a fejem! A barátom ezt végig nézte! Azóta nem mert a temető közelébe menni.   U.i.: Soha ne menj sötétedés után a temetőbe!

2012.01.29. 12:38 Ádám Éva és Szellem

A Whip tejgazdaságból jöttek visszafelé, mindannyian a híres Jeges Tejes Bombát szorongatva, amikor megpillantották a házat. A négy kis gazembernek rögtön ugyanaz jutott eszébe: milyen jó móka is a rozoga, kétszintes ház rongálása. Terveik szerint azonban ezúttal ez valami más lesz; több mint a szokásos kődobálás a nagy, az előkertet az utcától elválasztó kerítés mögül. Nem, ezúttal Dill Buxton-nál itt volt a csúzlija, kimondottan a vadonatúj ablakok kedvéért hozta magával, amelyeket a múltkori támadás óta szereltek fel.     - Na... mit gondúsz... Dill... milyen messze lő? – kérdezte Frankie Perkins. A többiek azon csodálkoztak, hogyan tudott akár csak egyetlen szót is szólni, annyira tele volt a szája a Jeges Tejessel.   - Te dagadt disznó, ne dumájj má’, ha teli a pofád. Egy büdös szót se érteni az ugatásodból, te átok – osztotta ki Dill. Ő volt a vezér, s nem mellékesen büszke tulajdonosa a Rakétavető névre hallgató csúzlinak. Az ő ötlete volt az is, hogy kipróbálják, meddig mehetnek el a rongálásban, s felrázzák kis városukat az unalomból. Amíg Dill tagja nem lett Willowby csendes kis közösségének, addig semmi nem történt errefelé, de miután jobban megismerkedett a várossal és a környékkel, a kölyökből előbújt a huligán természete, mellyel aztán gyors népszerűségre tett szert a többi kamasz között. Szinte istenítették az általa elkövetett gaztettekért.   Az anyja egy évvel korábban, az apja öngyilkosságát követően hozta Dill-t Willowby-ba. Az asszony úgy érezte, korábbi lakhelyükön túl sok a fájdalmas emlék, így aztán maguk mögött hagyták a gazdag szomszédságot. Persze ennek oka volt az is, hogy anyagilag egyre kevésbé álltak jól. Meglehetős visszalépés volt egy kicsiny, kétszobás lakás a korábbi, majd’ kétszáz négyzetméteres, négy hálószobás házhoz képest, de az anyja nagyon elszánt volt.   Dill nem sokkal azelőtt haverkodott össze Danny Woolford-dal, aztán Petie Lower-rel. Danny is nemrégiben költözött Willowby-ba a családjával, miután Danny apja elkezdett ingatlanokat felvásárolni a környéken. Frankie volt a dagadt gyerek, ahogy az ilyen csoportosulásokban lenni szokott. A többiek Röfinek hívták, mert hihetetlen mennyiségű kaját volt képes betermelni. Hónapokkal azelőtt találkozott Dill-el, Danny-vel és Petie-vel először, mégpedig a Whip tejgazdaságban – amit néhány évvel azelőtt vettek meg Petie szülei –, s azonnal barátságot kötött velük. Nem sokkal azelőtt a másik három még gyakran üvöltött rá Frankie-re, aki egyszerűen képtelen volt elkerülni a bajt. Néha az apja, a helyi seriff elkapta, mikor nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Mégsem köpte be a haverjait, sőt, nagyon is ragaszkodott hozzájuk, a vértestvéreihez. Fontos volt neki, hogy szoros kapcsolatban legyen velük. Hogyan is ne lett volna fontos, hisz’ ők voltak az egyedüli barátai.   - Hé, Hájas, tedd mán odébb azt a büdös nagy valagad, nem látjuk tőle a házat. Takarod a kilátást, dagadt – nevetett Danny. Ő volt a csapat nagyokosa, aki élvezettel szólt be másoknak, de tudta azt is, hogyan védje meg magát.   - A pokolba, fogd má’ be, Dann-O, csak azé’, mer’ az apádé a fél város, ne hidd, hogy olyan marha jó pofa vagy. Nem tehetek róla, a szeplők miatt olyan furcsa a kinézeted. Mér nem teszel egy szívességet és ugrasz egy teherkocsi elé, te lúzer?   Petie-ből kirobbant a röhögés, ott, a kétszintes házzal szemben állva. Dill még csak el sem mosolyodott; minden figyelmével arra koncentrált, hogy megtalálja a megfelelő fegyvert a gyönyörű, új ablakok megsemmisítéséhez.   - Hájas, kieresztem belőled a zsírod, te…   - Kuss má’! – kiáltott rájuk Dill. – Mit akartok, hogy elkapjanak minket? Átkozottak, más se hiányzik, csak hogy összefussunk Hájas papájával, mielőtt még bármit is csináltunk volna. Gyerünk, segíccsetek valami jó kis lövedéket keresni, amivel bevihetünk pár találatot. Még nem is teszteltem ezt a frankó kis cuccot itt, s nincs az az isten, hogy bárki megmondja, a vén banyák mikor jelennek meg ebbe a büdös gaztengerbe, amit ők kertnek hínak.   A fiúk elkezdtek kutatni, végig a kerítés tövében, sőt még a ház körüli fás területet is átnézték. Hamarosan összegyűltek, hogy megvizsgálják, amit találtak.   - Dill, itt van, ni, egy kő!   - Dill, én egy csődarabot találtam!   Aztán jött Danny, a lehető legtökéletesebb munícióval: egy sínszeggel. Dill tekintete fellángolt. Egy sima kis csúzlival tutira nem lehetett volna kilőni egy acéldarabot, de Dill-é nem egy egyszerű kis csúzli volt, hanem a Rakétavető. Mindannyian izgatottan figyelték, szinte kocsányon lógó szemekkel bámulták, ahogy Dill behelyezte a rozsdás muníciót a gumiba.   - Gyerünk, fedezékbe, nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy nem jön össze... lehet, hogy igen, sose lehet tunni – mondta, miközben vézna karját megfeszítve hátrafelé húzta a csúzli gumiszalagját.   A lövés nem is lehetett volna jobb; néhány másodperc múlva a vadonatúj ablak hatalmas csörömpöléssel robbant ki keretéből a becsapódás nyomán. Egyenesen beletalált, ó, ember, micsoda látvány volt! A srácok viháncolva menekültek a tett helyszínéről.   - A francba, Dill, ez baromi nagy volt! – kiabálta Petie. – Láttad, hogy tört be? Egy darab se maratt.   Dill széles mosollyal az arcán rohant tovább.   A négy gyerek szétvált egy időre, hogy aztán Dill-ék háza mögött, a fiú kuckójában újra összegyűljenek. Dill anyja melózott, így aztán az azt firtató kérdésektől, hogy vajon miért úgy érkeztek meg, mint akit üldöznek, nem kellett tartaniuk. Frankie volt az utolsó, aki odaért.   - Büszke vagyok rád, Hájaska, hogy neked is sikerült. Mi lett veled, netalán összefutottál egy csomó turistával, akik fényképeket készítettek rólad, mint a világ legdagattabb kölykéről? – kuncogott Danny, majd Petie-vel együtt szinte hisztérikus nevetésben törtek ki.   Frankie azonban nem vett tudomást Danny csipkelődő megjegyzéséről. – Figyuzzatok, láttam valami furát.   - Miről beszélsz, Hájas? – kérdezte Dill.   - Ja, mi ijesztőt láttál, talán a tükörképed? – folytatta a gúnyolódást Danny.   Még több nevetés.   - Hagyd már abba! – szólt rá Dill. – Hallani akarom, mit látott.   A két fiú elcsendesedett.   - Gyerünk, Hájas, ki vele!   - Szóval... nem együtt jöttünk ide, ugye? Szóval én... az erdőn át mentem és... láttam... mint valami madárijesztők vagy én nem is tudom. A banyák udvarában voltak, mint valami dísz vagy ilyesmi.   - Szerintem te magad vagy a madárijesztő, Hájas. Ha varjú lennék, halálra ijednék tőled, az tuti – próbálkozott Danny újra.   Frankie azonban továbbra sem vett tudomást Danny közbeszólásáról, Dill pedig kíváncsian hallgatta a fiú beszámolóját.   - Hányat láttá?   - Kábé... nem t'om... hármat vagy négyet. Nem láttam igazán, de nagyon furák voltak... ijesztők, vagy mi.   - Ó, ne má’, mindannyian vótunk má korábban az erdőbe és nem láttunk még se madárijesztőket, se mást, amirő’ most itt hetet-havat összehordasz, Hájas – mondta Dill. – Szerintem te át akarsz minket verni, Hájas.   - Lehetséges. Lehetséges, hogy most találtad ki az egészet, nemde, Hájas? – szólt közbe Danny.   - Nem én, nem. Becs szóra. Van ott valami... mik is azok... amiket a bolt ablakába tesznek? Próbába... bu...   - Próbababa – javította ki Dill.   - Na, az. Szóval olyanok, de rém ijesztők, ott vannak kinn, esküszöm, hogy láttam.   Dill mérlegelte a hallottakat. Ha Frankie az igazat mondja, márpedig valószínűleg igen, akkor ő is látni akarta. Ez valami új, valami egészen izgalmas volt.   - Min agyalsz, Dill? – kérdezte Danny. – Nem hiszel ennek a beszélő bálnának, ugye? T’od, hogy sose láttunk ilyesmit, csak hülyeségeket hadovál.   - Nem t’om, de meg akarom tudni. Még ma este! Igen, még ma este teszünk egy kis látogatást újra a banyáknál – mondta Dill. Kis hezitálás után még hozzátette: - Vigyázz, Hájas, mer’ ha átvertél...   Frankie rögtön közbeszólt: - Dehogy, meglátod!   A srácok a délután további részét a kunyhóban töltötték, de olyan türelmetlenek voltak, hogy nem bírták kivárni, hogy besötétedjen. Normál esetben ilyenkor indultak volna még egy kis körútra, hogy kiszórakozzák magukat. Normál esetben ilyenkor indultak volna, hogy részt vegyenek Dill őrült játékaiban, amelyek ördögi elméjéből pattantak ki.   Kilenc előtt odaértek; egymáshoz közel, ámde az erdő különböző pontjairól figyeltek. A nap még csak éppen kezdett eltűnni az égről, még elég fényt adva, hogy mindent jól lássanak. Frankie-nek igaza volt; tisztán látták a furcsa kinézetű madárijesztőket a nővérek udvarában. Dill örült, hogy Frankie az igazat mondta neki, s amikor ránézett, Frankie az „én megmondtam” pillantásával nézett vissza rá. Hirtelen kinyílt a ház ajtaja, s a három vénasszony kijött a házból, a kertbe. A fiúk azonnal visszahúzódtak rejtekeikbe. Danny és Dill egyazon nagy fenyő mögött bújtak meg.   - Miccsinálnak, Dill?   - Nem t’om. De meg akarom nézni közelebbről is azokat a valamiket. Gyerünk, hülye vén banyák, takarodjatok vissza a házba.   A fiúk a fák közül figyelték, ahogy a nők begyűjtenek néhány növényt a kertben, majd lassan visszatérnek a házba. Dill tudta, itt a nagy alkalom, hogy közelebbről is szemügyre vegye a madárijesztőket.   - Oké, most – mondta, majd előhúzott a zsebéből egy kést.   Danny kissé összezavarodott ugyan, de aztán követte Dill-t, ahogy mindig, bármilyen ördögi tervvel állt is amaz elő   A fiúk néma csendben megrohanták a madárijesztőket. Abban a pillanatban, ahogy elérték az udvart, fény gyúlt a hátsó verandán.   - Francba! – kiáltott Dill. – Épp készültem lefejezni őket.   A fiúk közül hárman máris rohantak vissza az erdőbe, Frankie azonban nem. Ő továbbra is az udvarban álldogált, még akkor is, amikor a vénasszonyok újra kijöttek a házból. Ahelyett, hogy menekült volna, közelebb ment, mintha jobban meg akarta volna nézni a madárijesztők egyikét. A többiek csodálkozva bámultak a fák közül, még a szájuk is tátva maradt, ahogy nézték, hogyan lépnek oda a nővérek Frankie-hez, s kezdenek beszélni hozzá. Nem értették, hogy miről lehet szó, de látták, ahogy bevezetik Frankie-t a házba, s ahogy fény gyúlt egy helyiségben, feltételezhetően a konyhában. Látták azt is, ahogy Frankie még mindig az asszonyoknak magyaráz.   Továbbra is ott álltak, a fák mögé bújva figyeltek, a szívük még mindig hangosan kalimpált, s közben be is sötétedett.   - Most miccsináljunk? – kérdezte Danny.   - Nem kéne itt hagyni – mondta Dill.   - De, kéne. A dagadt marha, velünk kellett volna jönnie. Remélem, jól megverik, ha csak egy kicsit is kikapnak belőle, azzal már jól jár – mondta Danny.   - Jól mondod, Dann-O, szerintem haggyuk a francba, csak azt kapja a hájpacni, amit megérdemel – magyarázta Petie.   - Odassatok! – kiáltotta Dill.   Odanéztek, s látták, ahogy az egyik nővér kijön a házból, valamit magához vesz a kertben, majd visszatér a házba. Valaki lekapcsolta a lámpákat; a konyha és a veranda elsötétült.   - Tűnjünk a francba innen – vetette fel Danny.   - Egyetértek – vágta rá rögtön Petie.   Dill azonban felemelte a kezét. – Emlékeztek erre? – kérdezte, s egy kis zseblámpát húzott elő, majd felkapcsolta, s az aprócska fénysugárral a jobb kezére világított, hogy megmutassa Danny-nek és Petie-nek azt a pirosas forradást, amely még mindig tisztán látszott a tenyerén. – Vértestvérek vagyunk. Mindannyian megesküdtünk, hogy megvéggyük egymást. Ez Hájasra is vonatkozik.   A fiúk csendben álldogáltak vagy egy percig.   - Igazad van, Dill – szólalt meg végül Danny, de közben a földet bámulta. – De mit tegyünk? Tudod, nem kopoghatunk csak úgy be az ajtón...   - Mér’ is ne? Szenilis vén banyák ezek, nem több, mi meg fiatal srácok vagyunk, tehát miért is ne? Ne mondd nekem, hogy beijettél pár vénasszonytól, Dann-O?   - Ja, ja, mi van veled, Danny nyuszi, betojtál? – cikizte Petie a fiút.   - Nem én, Petie, nem vagyok én beszari. Te akartad hagyni a srácot, nem én, te kis szaros.   Petie egyből elhallgatott.   Aztán Danny Dill-re nézett. – Akkor mennyünk. – A három fiú elindult a fenyőfák között, vissza a házhoz, be az udvarba. Nem álltak meg, hogy megnézzék a madárijesztőket, hanem egyenest a hátsó ajtóhoz siettek. – Na, most mondd, hogy nyuszi vagyok, na, most.   Danny bezörgetett az ajtón, a többiek mögötte vártak.   Nem érkezett válasz.   - Próbáld újra, Dann-O – mondta Dill.   Erre Danny újra bezörgetett. Ez alkalommal az ajtó kinyílt.   Látni azonban senkit nem lehetett, aki kinyitotta volna azt.   - Mi lesz most? – kérdezte Danny.   - Tűnj az utamból – parancsolt rá Dill, s már lökte is félre Danny-t az útból. Odabent volt, a nővérek sötét, elhagyatott konyhájában.   - Helló, a barátunkat, Hájast keressük, itt van? – kiáltotta Dill.   Semmi válasz.   - Dill, csinájj valami fényt – jegyezte meg Petie.   Dill elkezdett a falon tapogatózni a villanykapcsoló után, s hamarosan a másik kettő is csatlakozott hozzá. Kintről beszivárgott némi holdfény, ami segítette őket.   - Szerintem megvan – mondta Dill, s rácsapott a megkerült kapcsolóra.   - Ez meg mjja... – mordult fel Danny. A három fiú alig hitte el, hogy a valóság tárul a szemük elé. Az egész konyha tele volt csodálatos édességekkel. Sütemények, piték, kekszek, cukorbotok és üvegek teli zselés cukorkával, nyalókák, és minden más, amitől bármelyik gyereknek csorogni kezd a nyála. Olyan sok volt, mindenütt, a tálalón, a konyhaasztalon, akárhova fordultak, édesség volt.   Dill felfigyelt egy tányérra, amelyen egy félig elfogyasztott süti árválkodott, mellette pedig egy üres sütisdoboz, benne morzsákkal. – Nem csoda, ha ez a hájas segg nem válaszolt. Lehet, hogy azé’, mer’ ezt mind meg akarta tartani magának – állapította meg Dill.   Petie bólintott. – Ja, összebarátkozott a nyanyákkal, hogy azok még jobban felhizlalják.   - Na, én viszem a részem – közölte Danny. – Nem hagyom, hogy az a sétáló bálna mindet megegye egymaga.   Néhány másodperccel később már mindannyian édességgel tömték magukat, egymás után tűntek el a sütik, piték, cukorkák, bármi, ami a kezükbe került.   - Lassan, lassan. Nyugalom, több mint elég van itt – szólalt meg hirtelen egy hang.   Kínos csend telepedett a konyhára, a fiúk megdermedtek két harapás között. Nem vették észre, hogy a fehér hajú vénasszony mikor lépett a konyhába. – Mindenkinek jut elég, ne aggódjatok. A nővéreimmel mindig készítünk valami finomságot. Annyit vesztek, amennyit csak akartok.   Azok hárman csak nézték egymást, ide-oda vándorolt a tekintetük, a szájuk még mindig teli az utolsó harapásnyi édességgel.   - E... valami... szar... ’icc? – kérdezte Dill, s ahogy beszélt, morzsák peregtek ki a szájából a földre.   - Ne beszélj tele szájjal, drágám. Nem utal jólneveltségre és azt se akarom, hogy félrenyelj véletlenül. Egyébként nem, ez nem egy vicc, mi csak barátkozni akarunk. Nem hiszem, hogy akár én, akár a testvéreim közül bármelyik találkozott volna már veletek korábban, fiúk.   Petie volt az első, aki abbahagyta a rágást. – Hol van a barátunk, Hájas?   - Hájas? Nem tudom, ki az.   Danny közbevágott. – Az a nagy, kövér disznó, aki az előbb bejött magukkal.   - Ja, Frankie Perkins-re gondolsz? Ó, hát ő odalent van pillanatnyilag. Egy kicsit fáj a hasa.   A fiúkkal hirtelen forogni kezdett a szoba, s a földre zuhantak. Onnan figyelték, teljesen legyengülve, ahogy Frankie és a másik két nővér besétálnak a konyhába.   - Ó, vagy lehet, hogy nektek fájdult meg a hasatok? – jegyezte meg az öregasszony hamiskásan.   - Helló, fiúk – szólt oda nekik vidáman Frankie. – Látom, végre megismerkedtetek a nagynénikéimmel. Hát nem édesek?   Dill az oldalához kapott, ahogy belenyilallt az egész testét átjáró fájdalom. – Ismered őket, Hájas?   - Nem, nem Hájas, Dill, Frankie. Frankie. Sőt, nem is sétáló bálna, nem is dagadt segg, sem pedig kövér disznó, hanem Frankie. Frankie Perkins vagyok. Ti, srácok, túl régóta csúfoltok, rosszul voltam már tőletek, így most ti lesztek rosszul. Hogy vagytok?   - Látjátok, gyerekek, mi mindent megteszünk, hogy megvédjük a mi kis drágánkat mindentől, beleértve az olyan fickókat, mint ti vagytok, fiúk, akik mást se tesznek, csak csúfoljátok a mi kicsi fiúnkat. Igaz, édes Frankie-m?   Megpaskolta Frankie pufók arcát, majd így szólt: - Az égető érzés lassan átjárja majd az egész testeteket, pokoli fájdalom kíséretében. A méreg azonban pár órán belül eltűnik majd a szervezetetekből. Nos, készüljetek a haláltusátokra. Ó, és persze ne aggódjatok, halálotok után csatlakozhattok a többi különleges madárijesztőhöz a kertben, amelyek segítenek megvédeni a növényeinket, amiből aztán elkészíthetjük a mérget azon komisz alakok számára, akik rászállnak a mi kis Frankie-nkre. A szüleiteknek sem fog hiányozni a mocskos kis pofátok, ráadásul az apja a seriff. Ő majd úgy intézi, mintha a holttestetek előkerült volna a folyóból, mert feltehetően vízbe fulladtatok mindhárman, mi pedig gondoskodunk róla, hogy ne legyetek felismerhetők, különösen a késeddel, Dill, rossz, rossz fiú. Talán egy nap, ti, fiúk, megtanuljátok, hogyan kell kedvesen viselkedni az idősebb hölgyekkel, s a többi fiúval, azokkal, akik lehet, hogy kicsit kövérebbek az átlagnál, viszont nektek most már késő. A pince megtelt tompa sikolyokkal, de csak rövid időre. A három nővér egyébként csodálatosan varrt, sőt, a sütijük is halálosan jó volt, így aztán a fiúk sikoltozása nem tartott túl soká, a szenvedésük viszont annál inkább. A hátsó pázsitra tették ki őket, hogy vigyázzák a kertet akkor... nos, akkor, amikor a három nővér úgy vélte, a drága kis Frankie-nek szüksége van némi védelemre.

2012.01.27. 13:26 Ádám Éva

Ádám Éva: A fürdőház       Peter Sheldon rákanyarodott az öreg, viktoriánus stílusban épült majorság kocsifelhajtójára, s a téli szél rázta kopasz fák alá érve leparkolt.         Nem állította le a motort, sem a fűtést, hanem autója melengető védelméből bámulta Laura nénikéje házát. Nem kéne úgy gondolnia rá, mint a nénikéje háza, hiszen már az övé volt. A végrendeletében ráhagyta, egy kis banki betéttel együtt. Nem túl nagy örökség, de elég, hogy átvészelje a válását Nancy-vel. Legalábbis van hol laknia egy darabig.Ha lett volna más választása, biztos nem maradt volna itt egy percig sem, de rettenetesen el volt adósodva, hitelt is vett fel az ügynöki jutalékára, hogy ki tudja fizetni a tartásdíjat. Ha majd kivergődik ebből a helyzetből, eladja a házat és elköltözik valahova. Amíg nem megy a fürdőház közelébe, addig amúgy is minden rendben lesz.    A fürdőház. Egyetlen röpke gondolat, amitől egy pillanat alatt teljesen megváltozott a hangulata. Egy furcsán szivárgó húsdarab képe villant át az agyán, amitől összerázkódott. Becsukta a szemét, hogy elűzze a szörnyű emléket, majd feltűrte kabátjának gallérját, hogy védje magát a hideg szél ellen.   Csupasz csontokhoz hasonlatos ágak kapirgálták a szélvédőt, mintha a fagy elöl menekülve megpróbálnának bejutni. Peter feltekerte a fűtést, s szemügyre vette az emeletes ház előnyeit és hátrányait úgy is, mint ingatlanügynök. A függönyök és sötétítők be voltak húzva, ami búskomorságot kölcsönzött a háznak. Nyolc éves korában járt itt utoljára, vagyis majdnem húsz évvel azelőtt. Amikor Laura nénikéje meghalt néhány hónapja, akkor sem jött el, mert a válása közepén jártak. Senki nem élt már a családból, s most, Nancy nélkül, teljesen egyedül maradt. Nem számított. Jobb egyedül lenni, mint egy megromlott házasságban.           A házat szemmel láthatóan rendbe kellett tenni. A díszes szegély rothadásnak indult, a deszkaburkolatról foltokban mállott a festék, a bokrok és cserjék pedig vadul burjánzottak mindenfelé. De Peter tudta, hogy a házban nagyok a szobák, sőt, a telek is hatalmas hátrafelé, medencével és hát... a fürdőházzal.           Gyerekkorának minden éjszakáján kísértett az a valami, az az ocsmány dolog, amit ott látott. A mai napig félt a sötétben, s rettegett az éjszaka démonaitól, amelyek lesben álltak a fürdőházban. De az igazsággal senki nem volt tisztában, kivéve néhai Ward bácsikáját...         Peter még most is összeborzadt attól az egykori ocsmányságtól, amit látott. Kikapcsolta a motort, kivette a csomagtartóból a laptopját és a csomagjait, majd előhalászta a kulcsot a zsebéből. Néhány nappal azelőtt küldött némi előleget a különböző társaságoknak, hogy kapcsolják vissza a közszolgáltatásokat.           Ahogy belépett az előcsarnokba, rögtön megtalálta a kapcsolót, s a feje fölött, a magasban csüggő csillár kissé tompa fénnyel ugyan, de életre kelt. Emléktöredékek jutottak eszébe – minden ugyanúgy nézett ki most is, mint azon a nyáron, mikor itt járt az anyjával. Ott volt az előcsarnokba nyíló négy ajtó, amelyek a különböző helyiségekbe vezettek, ott volt a diófa tálaló, felül a hosszúkás üveggel, amiben az anyja folyton a sminkjét igazgatta, meg persze a nagy csigalépcső is ott volt, aminek a teteje elveszett a fenti árnyak közt.           Szürkés por borította a korlátot, pókhálók lengtek a csilláron. A tükör elpiszkolódott homályában Peter megpillantotta magát – vékony, szőke fickó télikabátban, meg barna kordbársony nadrágban. Sőt, mintegy az árnyak játékaként látta maga mögött nyolcéves önmagát is, ahogy rohan, sikoltozva, kiáltozva menekül a rémes látvány elől...           Aztán eltűnt a látomás, ő pedig érezte, ahogy az öreg szőnyegen át nyirkosság kúszik fel a lába szárán. Peter bevitte a holmiját néhai nagybátyja dolgozószobájába, mely az előcsarnok végében volt, felkapcsolta a lámpákat és a fűtést is. Úgy döntött, a szoba megfelel a céljainak, dolgozni tökéletes, sőt, a kinyitható kanapén még aludni is tud. Miközben épp a laptopját dugta a konnektorba, egy üzenetre is rálelt, amit az irodából küldtek neki: Sok szerencsét az új otthonodhoz. Ne feledd, kedden jelenésed van a Title Company-nél. Nem, nem fogja elfelejteni. Nagyon kellett neki a jutalék.           Ledobta a kabátját a kanapéra, majd leült dolgozni.           * * * * *         Egy órával később a szoba kihűlt. Ellenőrizte a termosztátot, majd egy fokkal feljebb tekerte. A kazán a pincében volt, lehetett hallani, ahogy folyamatosan megy, viszont meleg levegő nem jött a szellőzőből. Felnézett a nyílásra, s látta, hogy valami csöpög belőle, végig a peremén ott volt valami sűrű, ragacsos nedv. Peter felnyúlt és megérintette az egyik kis cseppet. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, tudta – érezte a szagát az ujján, érezte az enyészet áradó bűzét. Folyékony hús volt. Rémülten hátralépett, nadrágjába törölgetve a kezét, majd berohant a fürdőbe.           Mialatt újra és újra megmosta a kezét, hallotta a bácsikája hangját a messzi múltból – szinte teljesen megfeledkezett róla, mostanáig. Az a dolog, amit a fürdőházban láttál, Peter – beszélnem kell róla veled, mert egy napon ez a ház a tiéd lesz, ha Laura és én már nem leszünk.       Halványan emlékezett Ward bácsikájára, ahogy ott ül az íróasztalnál, s összedugja a fejét a nyolcéves kis Peter-rel...           Fiacskám, emlékezned kell a dologra, amit láttál. Ott marad a fürdőházban nyáron, mert odakint meleg van, és ettől tud jól fejlődni. De ha hidegre fordul az idő – bejön ide, hogy a melegből táplálkozzon.           Még sokkal több minden elhangzott akkor, de Peter nem emlékezett semmi másra. Annyira megijedt azon az éjszakán, hogy nem figyelt oda rendesen, a szavak szinte alig hatoltak át azon a burkon, amit a rémület font köré.           Emlékeznie kell! Mintha lett volna valami fontos dolog arról, hogy azt az izét melegen kell tartania, odakint a fürdőházban. Peter megrázta a fejét, hátha megszabadulhat a nem kívánatos emléktől. Hasztalan. Egy papírtörlővel felitatta a vizet a kezeiről, majd lepillantott a nadrágjára. Azon a részen, ahova a kezét törölgette, egy darabka spirálforma nyálka volt.           Rámeredt, szinte megigézve bámulta, ahogy az a valami egyre több és több gömböcskét présel ki magából. Minden buborék osztódott, egyre tovább, fel a nadrágján, felé.         Rémült agya próbálta feldolgozni a látottakat. A hús élni látszott. Kúszott, növekedett, táplálkozni akart – belőle. Táplálkozni – újra a bácsikája hangját hallotta. Bármiből képes táplálkozni és mindent elemészt. Húst keres, hogy táplálja magát azzal a meleggel, amire szüksége van…         Bepánikolt. Remegve rángatta le magáról a nadrágot és behajította a zuhanyfülkébe. Ezután visszament a dolgozószobába, s a táskájából előhúzta a melegítőjét. Miután felöltözött, felkapta a kocsija kulcsát, s már éppen indulóban volt, hogy keressen egy motelt, ahol meghúzhatja magát éjszakára, mikor rátört egy emlék a gyerekkorából.         Ward bácsikája egy könyvet tartott a kezében – egészen pontosan egy naplót. Ebben minden benne van, Peter. Ne felejtsd el, a meleggel jóllakik. Ha nem táplálod, mindent lerombol, ami csak az útjába kerül – szőnyegeket, függönyöket, sőt, még a falakat is – az egész házat.         Az emlék, ahogy jött, úgy el is tűnt a fejéből.         Megeszi az egész házat, hacsak nem… - hacsak mit nem? Csörgette a kulcsait, türelmetlenül, hogy semmi nem jut az eszébe. A könyv – a napló. Még mindig az íróasztal fiókjában lenne? Míg keresgélt, felidézte azt a bizonyos éjszakát, s visszaemlékezett arra a különös dologra, amit a fürdőházban fedezett fel.Az ajtaját zárva tartották, s a lelkére kötötték azt is, hogy senki nem léphet be, tehát ő sem, kivéve persze Ward bácsikáját. Csodálkozott ezen, nagyon is. Nyolc éves volt még csak, a kíváncsiság nagyon is furdalta az oldalát. Nemrégiben olvasta „A kincses sziget” című regényt, képzeletét megtöltötték a titkos térképek és az elrejtett kincsek. Lehet, hogy valamiféle kincset rejt a fürdőház is; arany dublonokat, netalán ékszereket? Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egy vastag köteg pénzt rejtegetnek ott. A nagybátyja folyton a betörők miatt aggódott, logikusnak látszott, hogy a pénzszekrényt olyan helyre rejtette, ahol egy betörő sem keresné.       Peter tudta, hogy a nagybátyja és a nagynénje tehetős emberek, de az ő apja meghalt egy évvel korábban, s hát nem sok pénzük maradt az anyjával. Úgy döntött, megtalálja az elrejtett kincset, s elvesz belőle valamennyit. Nem sokat persze, hogy a bácsikája ne vegye észre, de eleget ahhoz, hogy az anyjának ne kelljen dolgozni mennie többé. Egy napon pedig – ezt is eltervezte –, ha már idősebb lesz és dolgozni fog, visszateszi a pénzt. Titokban megleste, hova rejti bácsikája a kulcsot.       Azon az estén, amikor már mindenki mélyen aludt, Peter leosont a dolgozószobába, s kiemelte a kulcsot az íróasztal fiókjából. Lábujjhegyen átsurrant az előcsarnokon, kiengedte magát a bejárati ajtón, s csendben végigsétált a fürdőházhoz vezető ösvényen. A köpenye zsebében hozott egy elemlámpát, de nem volt rá szüksége. Telihold volt.     Lassan ment, jobbra-balra nézegetve az árnyékos bokrok és cserjék közt. Valahol a közelben susogtak a levelek, amit tompa puffanás követett. Peter megdermedt. A nyakán felállt a szőr, a térdei pedig egészen elgyengültek. Aztán még több puffanást hallott, meg bugyborékoló és csöpögő hangokat. Visszafojtotta a lélegzetét. Csak a békák kuruttyoltak a medencében. Továbbment.       Mikor elérte a fürdőházat, megfordult, hogy meggyőződjön róla, a családjából senki nem ébredt fel, s követte őt. Nem. Egyedül volt a holdfényes nyári éjszakában.       Mivel sosem járt azelőtt fürdőházban, úgy képzelte, hogy majd zuhanyrózsákat fog találni, meg kampókat a törölközőnek, meg hasonló, vizes dolgokat. Úgy vélte, a pénzt rejtő doboz valahol a padló alatt, egy titkos fülkében van elrejtve. Kétségtelenül kellett volna hoznia valamiféle eszközt a fészerből, amivel fel tudja feszíteni a padlódeszkákat, de mindenekelőtt meg akarta nézni magának a fürdőházat. Bekapcsolta a zseblámpát, s kinyitotta az ajtót.       A szag valami hihetetlen erővel csapta meg. Felfordult tőle a gyomra. Csaknem rosszul lett, ahogy átlépte a küszöböt, s megcsúszott valami nyálkás dolgon. Ahogy zseblámpájának fénye végigpásztázta a falakat, sikerült visszanyernie az egyensúlyát, megkímélve magát egy eséstől.       Nem is falak voltak azok igazából. Ragacsos, nedvező hús pépes halmai borították, folyamatosan csepegve, szivárogva, a padlótól a mennyezetig. A hely egész egyszerűen úszott a rothadó bőr és szövetek tócsáiban.       Aztán észrevette, hogy a falon a hús megindult felé. A rothadt, bűzös valami bugyborékolva csordogált előre, s egyfajta fonálszerű nyúlványokat hagyott hátra maga mögött. Peter szívét jéggé dermesztette a rémület. Hallotta, hogy az a valami dünnyög.       Sikoltott, majd sarkon fordult és elrohant. Ahogy berontott a ház bejárati ajtaján, egyenesen belerohant nagybátyjába, aki karjait ölelőn előrenyújtva közeledett felé, hogy megnyugtassa a reszkető gyereket.       A lépcső tetején ott állt az anyja és Laura nénikéje is, kérdezgetve, hogy mi történt. – Semmi baj, csak egy rémálom volt – mondta nekik Ward bácsikája. Visszaküldte őket az ágyba azzal, hogy majd ő gondját viseli Peter-nek.       Felidézve azokat a pillanatokat, Peter-nek eszébe jutott, micsoda aggodalom sütött nagybátyja szeméből. Tudta, hogy Peter látta a borzalmat, s hogy meg kell győzze őt arról, hogy megtartsa a fürdőház titkát.       Peter pedig megtartotta. Senkinek nem beszélt róla, soha, még az anyjának se. Egyébként is, ugyan ki hitt volna neki? Ráadásul úgy érezte, ha beszélne róla, azzal még inkább valóssá válna az egész rémség.       Peter megborzongott; az emlék még most is túl rettenetes volt. Nem engedhette meg, hogy az a valami lerombolja a házat – egy kis ideig muszáj itt élnie, aztán majd jó áron eladja, kifizeti az adósságait, s megszabadulhat a múlttól. Tovább keresgélt az íróasztalfiókokban.         Ahogy kihúzta a legalsót, megpillantotta a naplót. Kivette és felütötte az első bejegyzésnél.   Ma megfojtottuk Laura apját. Nem tehettünk mást. Nem hagyhattuk, hogy tovább szenvedjen. Az a szörnyűség, ami felfalta a húsát – bármilyen gyógyszerrel próbálkoztak is, csak egyre rosszabb lett. Megmondjuk az orvosoknak, hogy Johann visszament Európába, ahol a húsevő kór gyógyszerei sokkal könnyebben megszerezhetők. A testet levittük a fürdőházba. Ha besötétedik, eltemetem a birtok végében, ahol már megástam a sírt. Laura sír, de tudja, hogy így a legjobb.       * * * * *       A második bejegyzés egy nappal későbbről származott.       Éjfélkor kimentem, hogy eltemessem Johann-t. De valami szörnyűség történt a testével. Nem egy darabból állt, mint azelőtt, hanem kis, puha, pépes darabokra esett szét. Nyúlós húsdarabkák gömbjei borították a padlót, mindenfelé, se a csontváz, se egyéb nem tartotta össze többé a húst. Nem találom se a fejét, se a kezeit, vagy a lábait.       Néhány szövet a falakon csüng, csöpög és szivárog. Szerintem ez a mutáció azért következett be, mert olyan sokáig tartottuk a víz alatt, utána pedig egész nap ki volt téve a nyári napsütésnek. Ez okozhatta a húsevő kórnak eme furcsa átváltozását.       Nem árultam el Laura-nak, hogy mi történt. Johann-t lehetetlen így eltemetni. A fürdőház ajtaját lelakatolom.       * * * * *       Néhány oldalt átfutva Peter megtudta, hogy a dolgok semmit nem változtak a nyár hátralévő részében. Egy következő bejegyzés így szólt:       Laura sosem megy a fürdőháznak vagy a medencének még csak a tájékára sem. Ha megközelítem a fürdőházat, olyan, mintha a hús érezné a jelenlétemet, s dünnyögne. Persze nem megyek arra gyakran, mert a bűz elviselhetetlen. Laura virágot hord az apja sírjára, hiszen úgy hiszi, hogy ott van eltemetve, én pedig fenntartom a látszatot, remélve, hogy egy napon a hús elkezd bomlani és eltűnik.       * * * * *       Peter átböngészet néhány oldalt, mert emlékezett rá, hogy a bácsikája azt mondta, hogy a dolgot a meleggel kell táplálni, de nem tudta, hogy hogyan kéne. Végül megtalálta azt a bejegyzést, ami erről szólt.       Nagyon hidegre fordult az idő. Reméltem, hogy ez majd elpusztítja azt a valamit a fürdőházban. Nem tudok úgy gondolni rá, mint Johann-ra, hiszen már a maga, önálló életét éli. Először, mikor dünnyögött, azt hittem, hogy a test még él valahogyan, de a józan ész azt mondatja velem, hogy ez lehetetlen, ez ellentmondana minden logikának. Mégis, az a valami él, abban a pépes valamiben van élet, nem kétséges, hiszen ahányszor belépek a fürdőházba, azonnal elkezdődik a dünnyögés. Honnan tudja, hogy ott vagyok? Úgy érzem, mintha szeretne rám akaszkodni.       A gömböcskék osztódnak. Tudom. A zseblámpám fényénél láttam, ahogy közelednek, csúsznak felém, s a rohadó, ragadós darabok mindegyike egyre több darabra esett szét.       * * * * *       Pár oldallal később Peter ezt olvasta:       Valahogy bekúszott a házba a pincén át, ha megy a fűtés. Szerintem a meleget keresi, mert látszik, hol pusztított el darabokat a fürdőház padlójából, a pince ablakkereteit pedig annyira tönkretette, hogy ki kell cseréljem őket.       Laura és én nem érezzük túl jól magunkat. Azt hiszem, az a valami elszívja az erőnket, ahogy a meleg után kutat. Betettem egy fűtőtestet a fürdőházba. Ha odakint tudom melegen tartani, talán nem fog szaporodni, sem pedig megpróbálni megenni a házat.       Minden reggel kimegyek, ellenőrzöm, hogy a fűtés megy-e. Látszik, hogy szaporodik, de még mindig még mindig dünnyög, ha közeledek. Ahogy beszívják a meleget, a darabkák vadul osztódnak tovább – most már elborítják a falakat, a plafont és a padlót is.       Aggódom Laura-ért. Mi lesz, ha meghalok, ő pedig magára marad, ha jön a tél?       * * * * *       Ez volt az utolsó bejegyzés. A ház megint lehűlt, Peter pedig reszketett, bár sokkal inkább a rémülettől és attól, amit olvasott, mint a fagyos levegőtől. Felnézett a szellőzőre. Az a valami már elérte ezt a szobát is. A ragacsos nedv cseppekben hullott a fém szegélyekről, s földet érve, a nyúlós anyag kanyarulatai egyből lyukakat vájtak a szőnyegbe.       Tehát az a hihetetlen veszedelem, amiről a bácsikája írt, igaz – az élő hús a szeme láttára ette a szőnyeget. Valamiféle kémiai reakció eredménye lehetett, ebben biztos volt, de hogyan lehet megállítani?       Még ha valahova elköltözne is, akkor is el kell adnia a házat, hogy kifizesse a tartozásait. Hogy mindezt megtegye, ahhoz meg kellett állítania ezt az izét, hogy ne rombolja le a házat. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy ki kell mennie a fürdőházba, s be kell indítania a fűtőtestet. Kiszáradt a torka, ahogy hirtelen megrohanta a borzalmas emlék. Aztán meghallotta a dünnyögést, azt a szörnyű hangot, amire gyerekkorából emlékezett. Hirtelen még a rothadó hús szaga is felbukkant a múltból, s megtöltötte az orrlyukait.       Lenézett. A szőnyeget negyeddolláros méretű lyukak borították. A mocsok a lábai felé igyekezett.       - Rohadt, mocskos szemét! – kiáltotta, s rátiport, tiszta erőből, ahogy csak bírt. Nem hallotta, hogy kipukkant volna, így aztán megnézte a cipője talpát. A rothadás néhány sarja megtapadt rajta, sértetlenül, mozogva, terjedve, pusztítva.       - Átkozott! – hördült fel, lerántva magáról a cipőt, majd messzire hajítva. Előkereste a tornacipőjét is a táskájából. Mire felvette, már öklömnyi darabokban kúszott felé az alvadék. Miközben elhúzódott, érezte, hogy gyomra görcsbe rándult. Úgy érezte, minden erő kiszaladt belőle egy pillanat alatt. A hús elszívja az erejét talán? Ott motoszkált benne a gondolat, hogy be kell kapcsolnia a fűtést. Az élő húst melegen kell tartani. Szembe kell néznie a fürdőházzal – éjszaka. Egész testében reszketve húzta elő a kulcsot a rejtekhelyéről.       Ahogy átbotladozott az előcsarnokon, a szeme sarkából meglátta a tükörképét egy villanásra. Valami halvány emlék motoszkált elméjének leghátsóbb zugában. Ward bácsikája, akkor régen említett valamit, valami egészen fontosat a meleggel kapcsolatban. Az élő húst melegen kell tartani. Rendben. Megadhatja neki a meleget, sok, nagyon sok meleget. A konyhába ment gyufáért.       * * * * *       Az ösvényre sötétség borult. Nem világított a hold. Peter nagy kortyokban kapkodta a levegőt, szinte rohanva közeledett a fürdőházhoz. Odabent aztán egymás után gyújtotta meg a gyufákat, s dobta a dögletes masszába, miközben eszelősen üvöltözött: - Nesze! Meleget akarsz? Nesze, itt van!     A lángok fénnyel töltötték meg az éjszakát. Peter-nek már nem kellett félnie a sötétségtől. Hallotta, hogy kezdődik a dünnyögés, s földbe gyökerezett lábakkal állt, képtelenül arra, hogy újra szembeszálljon a sötétséggel.       De a hús nem égett. Csak osztódott, a tűzből táplálkozva, egyre nagyobb foltokban terjeszkedve. Csak akkor, mikor a massza már elérte a lábát és elkezdte őt is elborítani, csak akkor jött rá, hogy a tűz nemhogy megölni nem fogja – hanem táplálja a borzalmat. A tűz egyenesen boldoggá teszi azt a valamit. És a hangok, amiket most hallott, ahogy az a valami körbevette, s kioltotta belőle életének utolsó szikráját is, nos, azok a hangok az eksztázis hangjai voltak.

2012.01.25. 16:08 Ádám Éva

A Jackson utcában álló házra komor csend borult. Éjfél után járt az idő.   Mary Stanford harmadik emeleti hálószobájának ablakmélyedésébe kuporodva ült, s a vörös, áprilisi teliholdat bámulta. Alacsonyan állt az égen, szinte hozzáért a San Francisco-öböl fodrozódó vizéhez. Azt várta, hogy a köd majd felkúszik a dombon a Pacific Heights irányába, s örömmel látta, hogy ahelyett tiszta az éj. A holdfény segíteni fogja őt terve megvalósításában. Nem kell majd gyertyát gyújtania, hogy leosonjon a lépcsőn. Ha pedig egyszer már lent van a földszinten, meggyújt egyet, de csak addig, míg besurran a szalonba és elhúzza a sötétítőket.   Utána pedig kiszabadítja Angeline-t a koporsó sötétjéből.   A gondolat, hogy a csodaszép baba össze van zárva unokatestvére rothadó testével, elviselhetetlen volt Mary számára. Paulette temetése szombaton volt, vagyis másnap reggel. Úgy volt, hogy kora reggel jön majd érte egy kocsi, hogy elvigye a temetőbe.   Ha Mary terve sikerül, Angeline nem megy sehova.   * * * * *   Mary mezítláb surrant le a szőnyeggel borított lépcsőn, egyik kezében egy kis gyertyát szorongatva, míg a másikkal fehér pamuthálóingének szegélyét csippentette fel. A nagy lépcső tövében, a hideg kövön megállt egy pillanatra – pont ott, ahol Paulette földet ért.   Elkényeztetett unokatestvérének csinos kis nyaka kitört az esés következtében. Mary-nek vissza kellett fojtania a nevetést.   Angeline-ról vitatkoztak. Paulette megígérte Mary-nek, hogy nála lehet a baba egész nap, de aztán visszakozott.   Nos, ez volt az utolsó, hogy Paulette valaha is megszegett egy ígéretet.   Mary meggyújtotta a gyertyát azzal a gyufával, amit az apja taplós dobozából csent el. A levegőt megtöltötte valami furcsa, vegyszeres szag, ami facsarta Mary orrát, de lassan besétált az előcsarnokba.   A szalon a balján volt. Megállt az ajtóban, hogy hallgatózzon, de csak egy kutya távoli ugatását hallotta valahonnan.   A magasba emelte a gyertyát, majd lábujjhegyen átóvakodott a szobán a verandára néző magas ablakokhoz. A zöld sötétítők súlyosak voltak ugyan, de különösebb erőlködés nélkül el tudta húzni őket.   Holdfény ömlött a virágokkal teli szobába. Mary elfújta a gyertyát, s megfordult, hogy szembenézzen unokatestvére csillogó mahagóni koporsójával.   A koporsó zárva volt. Hallotta, mikor beszélték, hogy nem is nyitották ki, amin egyáltalán nem csodálkozott. Végül is az unokatestvére már egyáltalán nem volt olyan kis csinos, mint előtte.   Mary elgyötört szülei próbálták kicsiholni belőle a bűntudatnak legalább a leghalványabb jelét – sikertelenül. Hát még, ha tudták volna, hogy mi történt valójában.   Tizenkét éves, elárvult unokahúgukban megvolt minden, amire szülőként vágytak egy kislányban. Az egy évvel idősebb Mary ezzel szemben egy csalódás volt számukra: jelentéktelen, kreolbőrű és dundi.   Születésnapokon és karácsonykor Paulette csodaszép babákat és fodros ruhákat kapott, míg Mary ajándékba kapott ruhái mindig egy számmal kisebbek voltak, baba helyett pedig unalmas, vaskos könyveket vettek neki a szülei.   Öt évnyi szenvedés, mellőzöttség után Mary úgy érezte, jutalmat érdemel. Konkrétan Angeline-t.   A koporsótető nehéz volt, ahogy attól előre tartott is. Csendben nyílt.   Mary a helyére rakta a támasztékot, majd jobbra lépett egyet, hogy ne álljon a holdfény útjába.   Paulette fehér szaténbélésen feküdt, karjai Angeline köré fonva. Nagyon hasonlítottak egymáshoz.   Mindkettőnek hosszú, aranyszín fürtjei voltak, s elefántcsontszín bőrük, bár Paulette összezúzódott arcát most sötét foltok borították. Mindkettejük kék szeme csukva volt. Egyforma ruhába öltöztették őket, a hajukba font masni is egyforma kékesszürke selyemből készült.   Mary anyja javasolta, hogy a kislányt a kedvenc babájával temessék el.   - Ne aggódj, Angeline – suttogta Mary –, nem hagyom, hogy örökre eltemessenek.   Jobb kézzel megragadta a porcelánbabát, s húzni kezdte kifelé.   Az azonban nem jött; mintha Paulette egyenesen magához szorította volna. Mary még erősebben rántotta meg, annyira, hogy Paulette teste elkezdett felé csúszni.   - Add már ide, te önző kis boszorkány – mondta Mary, s már azzal sem foglalkozott, hogy suttogva beszéljen.   Bal kézzel megtartotta Paulette karját, s lefeszítette Angeline-ról. A baba végre szabad volt.   Mary megkönnyebbült sóhajjal hátralépett. Hirtelen zaj támadt; éles kaparászás, aminek hallatán Mary ugrott egyet rémületében.   Feltámadt a szél odakint. Egy faág hozzáért az ablakhoz, az adta ki a furcsa, kaparászó hangot.   Mary egy közeli karosszékbe ültette a babát, majd lábujjhegyen visszaszaladt a koporsóhoz. Kiemelte helyéből a támasztékot, majd elkezdte leengedni a koporsó fedelét – ám e pillanatban Paulette szemei kinyíltak.   Mary-nek elállt a lélegzete ijedtében, s azonnal elugrott a koporsótól. Annak teteje egy tompa puffanással hullt vissza a helyére.   A kislány odarohant a karosszékhez. Angeline kék szemei, amelyek eddig csukva voltak, most rámeredtek. Mary felkapta a babát, és kirohant a szobából.   * * * * *   Senki nem vette észre másnap reggel, hogy valami hiányozna, bár Mary az asztalon felejtette a gyertyát, sőt, a sötétítőket sem húzta vissza.   Nem számított. Mindenki a szolgákat okolta. A szülei annyira belefeledkeztek a bánatba, hogy talán még azt sem vették volna észre, ha minden bútor eltűnt volna.   Mary-nek azt parancsolták, hogy maradjon a szobájában és gondolkodjon a tragédiáról. Az apja a temetőbe készült a temetkezési vállalkozóval, hogy részt vegyen egy rövid szertartáson. Bánattól sújtott anyja minden bizonnyal estig ágyban marad majd.   Ez nagyon is jól jött Mary-nek.   Elővette Angeline-t a szekrényből, fésülgette, újra begöndörítette hosszú, szőke fürtjeit. A kedd délután volt. Mary az ablakmélyedésben ülve várta türelmetlenül, hogy pedáns és alapos nevelőnője végezzen az aznapi lecke ellenőrzésével. Az utcán elhaladó hintókat nézte, amelyek versenyre keltek a városból a dombra felpöfögő hangos kocsikkal.   Látta Mrs. Endicott fekete újfundlandiját is, ahogy a sétáltatására rendelt szolgálólányt több alkalommal fel-alá rángatja az utcán.   Végül Miss Lawson felállt az asztaltól és figyelmeztette Mary-t, hogy sokkal szorgalmasabban tanulja a franciát. Bezzeg Paulette-t sosem rótta meg semmiért.   Miközben Mary egy következő dorgálásra figyelt, hirtelen meghallotta egy egészen kicsi lányka halk és lágy hangját.   De vajon mit mondott?   - Kisasszony, figyelsz te egyáltalán rám? – Miss Lawson csípőretett kézzel meredt le rá.   Mary bólintott, majd kipillantott az utcára, hátha lát valakit odalent állni.   Senki nem járt odakint.   Miss Lawson egy dühös sóhajt hallatva kivonult a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.   Mary felkelt és a szekrényajtóhoz lépdelt. Épp megfogta a szekrény gombját, amikor újra hallotta a hangot beszélni, ezúttal kristálytisztán.   - Három napja a sírban, Mary. Három napja a sírban.   Feltépte a szekrényajtót.   Senki nem volt odabent. Minden a helyén volt, beleértve Angeline-t, aki egy fényképekkel teli régi kalapdoboz mögött rejtőzött.   Talán a szolgák próbálják megviccelni valahogyan, vagy egészen egyszerűen csak túlhajszolt képzelete játszott vele.   Mary előszedte Angeline-t a szekrényből, s a fésülködőasztalhoz ment vele. Felkapott valami kék szalagot, majd a babával az ölében letelepedett baldachinos ágyára.   Kibontotta az Angeline aranyszín fürtjeit összefogó nagy selyemcsokrot.   - Itt az idő átöltözni is – mondta Mary. – A csodaszép ruháidat a cédrusfa ládámba rejtettem.   Mary összefogott Angeline hajából egy maroknyit, majd elkezdte belefonni a kék szalagot.   Az ujjai valami puha és nyálkás dolgot érintettek. Elhúzta a kezét, s vissza kellett fojtania egy sikoltást.   Férgek! Férgek nyüzsögtek Angeline hajában.   Mary a rémülettől reszketve figyelte, ahogy egyre több és több féreg mozgolódik a fürtök közt. Mintha sokszorozódtak volna. Elkezdtek lepotyogni, bele az ölébe, az ágyra, sőt, leperegtek a keményfa padlóra is.   - Nem, nem, nem.   Mary leugrott a magas ágyról és elkezdte lesöpörni a szoknyáján és az ágytakarón nyüzsgő férgeket a földre, majd rájuk taposott.   Angeline hajában még mindig tucatjával tekeregtek a férgek. Túl sok volt, sem hogy mindet gyorsan el tudta volna tűntetni.   Átrohant a szobán a cédrusfa ládához, s felnyitotta azt. Undorodva ugyan, de a babát elrejtette a babaruhák és takarók halma alá, majd egy mozdulattal lecsapta a fedelet.   * * * * *   Két nappal később Mary elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy elővegye Angeline-t a ládából. Férgeknek nyoma sem volt. A padlóról és a baldachinos ágyról még kedd estére eltűntek, mire Mary vacsora után feljött a szobába.   Talán elaludt, miközben a babával játsztt, s csak egy buta rémálom volt az egész, amit valósnak hitt.   Ez mindent megmagyarázott.   Mary a babával együtt beült az ablakmélyedésbe, s átöltöztette. Piros tafota ruhát adott rá, a hozzáillő szalaggal.   - Ó, drágaságom, milyen elbűvölően nézel ki – mondta a babának Mary.   Odakintről hangokat hallott, ezért felpattant, s a babát elrejtette a rózsaszín függöny mögé a sarokba, maga pedig az asztalához sietett.   Miss Lawson lépett be. – Ma este korán vacsorázol. A szakácsnak esküvőre kell mennie. Előtte fejezd be a történelem leckédet.   - Igen, asszonyom.   - Így már sokkal jobb. Örülök, hogy nem feledkeztél meg minde jómodorodról.   A nevelőnő elment, Mary pedig felállt; még mindig rengeteg ideje volt, hogy Angeline-nal játsszon.   Alig indult el, megállásra késztette valami csiklandós érzés, elöl, a gallérja alatt. Megtapogatta; valami hosszúkás volt az és vonaglott.   Egy giliszta. Mary fojtott hangon felsikoltott, s a földre dobta.   - Öt napja a sírban, Mary. Öt napja a sírban.   Mary átrohant a szobán és félrerántotta a függönyt. Nagy, fekete foltok borították Angeline porcelánarcát, a bal szeme helyén pedig üreg ásított. Sötétvörös giliszták bukkantak fel a szemgödörben, míg mások befelé igyekeztek.   Fojtógató, bűzös szag töltötte be a szobát.   Mary hátralépett, el az ablakmélyedéstől. – Állítsd meg, Paulette. Tudom, hogy te csinálod ezt velem. Ha nem lettél volna olyan irigy, még most is élnél. A te hibád, hallasz? Csakis a te hibád!   - Mary, mi a fenét hordasz itt össze? – Miss Lawson az ajtóban állt és a homlokát ráncolva nézte a kislányt. – Mi bajod van, kisasszony? Meg akarod talán zavarni édesanyád pihenését? Tudod, hogy mennyire megviselték az elmúlt hét eseményei.   - Elnézést kérek – mondta Mary, levegő után kapkodva. – Csak elábrándztam, ez minden.   Miss Lawson nem láthatta Angeline-t a függöny mögött. Nyilvánvalóan nem érezte a bűzt sem, amely még mindig megtöltötte a szobát.   - Ábrándozás, persze – sokkal inkább rémálom volt ez. Vacsoráig foglalkozz inkább a tanulással. Hamarosan átnézem, amit csináltál.   - Igen, asszonyom.   Miss Lawson megrázta a fejét, majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót.   A bűz fokozatosan elmúlt. Mary nem akart újra benézni a függöny mögé. Remélte, hogy azzal, hogy Paulette-t vmegádolta a történtekkel, leállítja az események eme kegyetlen játékát. Ha nem, más megoldást kell találnia.   * * * * *   Mary későn bújt ágyba aznap éjjel. Angleine-hoz nem nyúlt, a függöny mögött hagyta, az ablakmélyedésben. Hamarosan új rejtekhelyet kell neki találnia, de még nem gyűjtött elengedő bátorságot ahhoz, hogy ezt megtegye.   Kényelmesen bevackolta magát a paplan alá, s hamarosan álomba zuhant.   Órákkal később valami zaj riasztotta fel. Egy kislány hangja volt, nyomorúságos és szelíd.   - Hideg van és minden csupa víz a sírban, Mary. A giliszták a fejemben vannak. Fáj, ahogy körbe-körbe csúszkálnak, s felfalják a belsőmet. Nincs menekvés, Mary. Nincs menekvés.   Mary-nek éppen csak sikerült visszafojtania a sírást. – Tartsd csak meg Angeline-t, Paulette, elviszem neked. Csak kérlek, hagyd abba, amit csinálsz. Nem bírom már tovább.   Mary nem hallotta a hangot ezután.   Napfelkelte előtt felkelt, felvette szürke gyapjúruháját, s az erős, gombolós cipőjét. Talált egy jókora fűzkosarat, aminek fedele is volt; ebbe tette Angeline-t. A baba még sokkal rosszabbul nézett ki, mint korábban. A szája, az ujjai és a lábujjai is elfeketedtek.   Mary leosont a kanyargós lépcsőn, majd ki az ajtón. Kivett egy kis ásót a kertész bódéjából, majd egyenest nekivágott az utcáknak. A nap éppen kezdett felkelni, gyönyörű rózsaszínbe borítva az eget.   A Szent Genovéva Temetőt egy, az óceánra néző szirten alakították ki, nagyjából egy mérföldnyire a házuktól. Mary pontosan tudta, hogyan jut oda. Néha ki-kiszökött a házból a temetőbe, hogy maga legyen. Kedves, békés hely volt.  Hamar eszébe jutott az is, hol a család parcellája, így aztán más dolga nem is volt, mint keresni egy frissen ásott sírhalmot azon a részen.   Kevesebb mint harminc perc alatt elért a temetőbe, bár az emelkedőre való felkapaszkodás nagyon kifárasztotta. Egyenesen a hatalmas eukaliptusz fához sietett, mely egészen a szirt szélén áltt – s meg is találta Paulette sírját. Még nem állították fel a csiszolt sírkövet.   Mary térdre ereszkedett, s a sír közepén ásott egy lyukat. Belehelyezte Angeline-t, arccal fölfelé – miközben igyekezett visszafojtani a torkát szorongató sírást. Ahelyett inkább próbált a szirt tövében léő sziklákon megtörő hullámok hangjára figyelni.   Mikor befejezte a nyirkos, nedves föld visszalapátolását, felállt, s leporolta magát.   - Nesze, Paulette. Itt van, amit akartál. Most hagyj békén.   * * * * *   Mary szombat este sokáig tanult, próbálva megszabadulni Angeline-nak még a gondolatától is.   Ez nem volt így tisztességes. Paulette mindig elérte, amit akart.   Végül kicsivel éjfél után eloltotta az olajmécsesét, s ásítozva bemászott az ágyába.   Az az önző kis Paulette. Mary remélte, hogy valóban érez fájdalmat a sírban. Remélte, hogy az örökkévalóságig fázni fog és ijedt lesz. Ez az, amit az unokatestvére megérdemel.   Már majdnem elaludt, amikor valami nedves és hideg hullt az arcára. Letörölte az ujjaival, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, vajon mi az.   Mary sóhajtott, és kiugrott az ágyból. Óvatosan az asztalához ment, s előhalászta a gyufásdobozt, amit az apjától vett el. Három gyufája maradt még. Két kis gyertyát meggyújtott, s óvatosan visszalépdelt az ágyhoz.   A rothadás szaga újra megtöltötte a szobát, sőt, még rosszabb volt, mint azelőtt. Ha Mary-nek lett volna szabad keze, biztosan befogta volna az orrát és a száját.   - Ne – suttogta –, nem lehet, hogy megint.   A baldachinos ágy közepén egy egyre növekvő szennyfolt látszódott, melyet valami fentről csöpögő barnás lé táplált.   Vér volt, keveredve valami mással. Mary nem akarta tudni, hogy mivel.   - Ez nem is igaz. Ez csak egy rossz álom. Mindjárt felébredek – tudom.   Mary lerakta az egyik gyertyát az éjjeliszekrényre, egy széket pedig odahúzott az ágyhoz.   Reszketve ugyan, de felmászott és a magasba emelte a gyertyát.   Amit látott, attól majdnem megállt a szíve.   - Nyolc nap a sírban, Mary. Nyolc nap a sírban.   * * * * *   Amint a lábain és a karjain keletkezett égési sérülések meggyógyulnak, Mary-t átszállítják majd a Szent Erzsébet Kórházból a Szent Klára Megyei Elmegyógyintézetbe.   Mindannyian azt hitték, hogy megőrült, mert felgyújtotta az ágyát. Megpróbálta megakadályozni őket abban is, hogy eloltsák a tüzet, de az apja lefogta. Saját érdekében megkötözték és azonnal kórházba szállították.   Mire odaértek, mindent elmondott nekik. Azt akarta, hogy megértsék, mi történt.   Senki nem hitt neki. Szegény kis Paulette már egy kis angyalka volt az égben – s egyáltalán nem a bosszúállásé.   Mary kötésekkel a teste különböző pontjain, valami büdös kenőccsel alaposan bekenve feküdt egy tágas, világos szobában a kórház legfelső emeletén. Nagyon egyedül volt. Az ajtók be voltak zárva, a többi ápolt pedig nem szólt Mary-hez egy szót sem.   A Szent Erzsébetben töltött negyedik napon Miss Lawson meglátogatta Mary-t. Az apja is csak egyszer látogatta meg addig, de nem nagyon szólt hozzá.   Az egyik ápolónő beengedte Miss Lawson-t, majd bezárta mögötte az ajtót.   Miss Lawson ideges mosollyal közeledett Mary ágyához. Egy nagy, sárga bevásárlószatyor volt a kezében. – Hallottam, hogy egy kicsit már jobban érzed magad. Szerencséd van, hogy az apád pont akkor rángatott el a tűztől. Sokkal rosszabbak is lehetnének a sérüléseid. Biztos örülsz annak is, hogy a szobádat már majdnem teljesen rendbe rakták – nem sok mindenben esett kár.   Mary felsóhajtott. – Nem számít. Elég soká nem fogok hazamenni. Ezt mondta az orvos.   Miss Lawson megköszörülte a torkát. – Nos, sosem lehet tudni. Nem vettük észre, mennyire megviselt téged Paulette halála. Idővel meg fogsz gyógyulni, ebben biztos vagyok.   A nevelőnő odahúzott egy széket az ágyhoz és leült. Az ölében tartotta a szatyrát. – Stanford asszony azt akarta, hogy hozzak be neked egy-két dolgot, hogy könnyebben múljon az idő.   Miss Lawson könyveket szedett elő – a vaskos, unalmas fajtákat. Néhány magazin is volt a szatyorban, meg egy doboz csokoládé.   - És íme, a legjobbat tartogattam a végére – valami, hogy biztosan ne érezd magad egyedül – mondta a nevelőnő. – Az ágyad alatt találtam a tűz utáni napon. Csoda, hogy nem esett baja.  Mary nekifeszült a párnáinak rémületében, ahogy meglátta, hogy Miss Lawson előhúzza Angeline-t a szatyorból.   A baba irtózatosan valóságosnak látszott. Megfekedetett bőrcafatok lógtak a kezeiről és lábairól. Világosszürke ruhája valami rossz szagú folyadéktól volt lucskos, a feje pedig mintha le akart volna esni. Férgek és földigiliszták tekeregtek a szemüregekben, a nyakán és a szájában.   - Vigye innen! – sikoltotta Mary. – Vigye el innen!   Angeline mintha vádlón mutatott volna rá egy ujjával. – Nincs menekvés, Mary. Nincs menekvés a sírból.   Mary kiugrott az ágyból és elkezdett hátrálni, de a baba metsző, gyermeki nevetése követte őt.   Csak egy megoldás volt, szabadulni ettől a rémálomtól. Mary végül rájött, mit kell tennie.   Elindult, át a szobán, egyenesen nekirohant az egyik magas, széles ablaknak. Könnyen kitört, de Mary nem érzett fájdalmat. Repült, szabadon és könnyedén, mint egy madár. Élete utolsó pillanataiban igazán különlegesnek érezte magát.   Életében egyszer és utoljára ő is gyönyörűnek érezte magát.

2012.01.20. 19:06 Ádám Éva

Gyürű Volt egyszer egy könyvkötö. Nagyon szorgalmas volt, jól végezte a dolgát. Egy nap beállított hozzá egy magas, szöke, ballonkabátos férfi, akinek egy rubintgyürü volt a kezén. Elmondta, a könyvkötönek, hogy neki vidéken van egy nyaralója és abban egy hatalmas könyvtárszobája. Oda elkéne mennie és be kell kötnie az összes könyvet. A könyvkötö szabadkozott, hogy neki túl nehéz lenne ez a feladat, de végülis elválalta. Volt egyszer egy könyvkötö. Nagyon szorgalmas volt, jól végezte a dolgát. Egy nap beállított hozzá egy magas, szöke, ballonkabátos férfi, akinek egy rubintgyürü volt a kezén. Elmondta, a könyvkötönek, hogy neki vidéken van egy nyaralója és abban egy hatalmas könyvtárszobája. Oda elkéne mennie és be kell kötnie az összes könyvet. A könyvkötö szabadkozott, hogy neki túl nehéz lenne ez a feladat, de végülis elválalta.  Bement a házba. A ballonkabátos férfi magára hagyta. A könyvkötö elindult a könyvtárhoz. A könyvtár, fenn volt az emeleten. Amint felért az emeletre, egy hosszú, tükrökkel végig rakott folyosóhoz ért. A folyosó végén volt a könyvtár. Elment oda, neki kezdett a munkának. Szépen haladt, már elsö nap kész volt a könyvtár felével. Úgy érezte, hogy most már nagyon elfáradt, ezért elindult nyugvóhelyet keresni. Lement a földszintre. Belépett egy fekete szobába. A szobában volt egy ágy, de az ágynemü a padlóhoz volt szögezve, ezért inkább tovább ment a következö szobába. A következö szoba kék volt. Volt benne egy tükör és egy fotel. A fotel az ajtó elött volt pár méterrel. A tükör, pedig a fotellel szemben. A férfi leült a fotelbe, elmélázva nézte a saját tükörképét. A tükörben észrevette, hogy az ajtó kinyílt. Megfordult, de az ajtó be volt zárva. Amikor visszafordult a tükörhöz, a tükörben megint kinyílt az ajtó. Megfordult, de a valóságban zárva volt. Aztán az ajtó mögül kinyúlt egy zöld kéz és elragadta a szobában lévö kanárit. Az ajtó mögül hangos csámcsogás szürödött ki, aztán véres tollak jelentek meg. A férfi oda nézett a kanárira, de az még mindig ott volt a szobában, sértetlenül. A tükörképe viszont eltünt. Aztán megint kinyúlt a zöld kéz, és elragadta a macskát. Megint hangos csámcsogás volt, és véres szörcsomók gurultak ki az ajtó mögül. A könyvkötö oldalra nézett, de a macska még mindig ott volt a szobában. Aztán egyszer csak kicsapódott a tükörben az ajtó és egy iszonyatosan ronda szörny lépett ki rajta. A férfi felé vette az irányt. A férfi nagyon megijedt, nem akarta, hogy eltünjön a tükörképe. Leszaladt a konyhába, talált egy nagy botot, visszament a kék szobába és összetörte a tükröt. Rájött, hogy hiba volt. A szörny most már ki tud jönni bármelyik tükrön, és mostmár nem csak a tükörképeket ragadja el. Felszaladt a tükrös folyosóhoz és elkezdte betörni a tükröket. Nem volt elég gyors, mert az utolsó tükrön, kijöt a szörny. A férfi elkezdett rohanni. és amikor leért a földszintre megjelent elötte a szörny. A férfi ijedtében agyonverte. Aztán hallja, hogy rendörök jöttek. Szó nélkül feladta magát. Megértette, mi történt. Elötte a ballonkabátos férfi feküdt, teljesen összeverve. A könyvkötöt bevitték a rendörségre, és ki akarták végezni, de adtak neki egy lehetöséget, hogy kívánhasson. A férfi azt kívánta, hogy hagyják egyedül egy szobában 10 percre egy tükörrel. Magára hagyták. Amikor a rendörök visszajöttek, csak egy összetört tükröt és véres húscafatokat találtak. A megoldása: amikor a férfi betörte a tükröt, a szörny már ki tudott jönni rajta, és bármilyen tükröződő felületböl kijühetett. A ballonkabátos férfi rubintgyűrűje tükröződött, ezért kijött belöle szörny, de amikor a könyvkötő elkezdte verni, a szörny eltűnt és így a férfit verte agyon. A végén, azzal, hogy betörte a tükröt, a rendőrségen, a szörny kijött rajta és megette.

2012.01.20. 19:04 Ádám Éva

Beteg férfi Volt egyszer egy ember,aki egy olyan betegségben szenvedett,hogy minden előzmény nélkül,bármikor el tudott aludni helyzettől függően.ilyenkor senki nem bírta felébreszteni,akár napokig is eszméletlenül feküdt,az élet minden látható és érezhető jele nélkül,és abban a félelmében,hogy egyszer még véletlenül élve eltemetik,meghagyta,hogy ha esetleg egyszer úgy gondolják,hogy már meghalt ,akkor ne temessék el,hanem várjanak 1 hétig, hogy bebizonyosodjon, hogy tényleg meghalt. egyszer egy hét után sem mozdult meg a férfi... mindenki halottnak hitte.eltemették. évekkel később exhumálták a holttestét...a férfi meg volt fordulva a koporsójában!

2012.01.19. 18:52 apád

Figyelem! a szellemidézés nem játék. Ha megidézel valakit nem tudod visszaidézni! és örökre a nyakatokon marad. szóval ki kipróbálja nem fogja megélni a holnapot! ez nemmbiztos. 81%. persze csak akkor ha sikerül a szellemidézés.

2012.01.18. 22:20 Ádám Éva

őm Hallowen-kor kerti-partyt rendezett.Aznap nagy vihar volt,ezért a házban kellett megtartani.Bement mindenki és mikor bekapcsoltuk a zenét egy pár cola után a barátnőm behívott a szobájába hogy megbeszéljük mivel ijesztjük meg a többieket.De amint kimondta azt a szót hogy sikoltozni akkor a pincéből sikoltozást hallottunk én rettenetesen megijedtem de a barátnőm azt mondta csak a srácok ijesztgetnek.Ez talán egy kicsit megnyugtatott de nem teljesen.aztán elő vette a szekrényéből a tavalyi farsangon nyert sikoly jelmezt.Nem volt túl ijesztő.Azt akarta hogy a hátsó ajtón a jelmezben szaladjak ki és csengessek be.Így is tettem.Becsengettem és egy véres arcú öreg asszony nyitotta ki az ajtót.ÍGY KEZDŐDÖTT MINDEN!A házban mindenki sikoltozott és a pincébe menekültünk.Mikor leértünk a pincébe elment az áram! Vak sötét volt, féltünk. aztán az egyik fiú felment majd fej nélkül lökték vissza a pincébe.!Én voltam az egyetlen túlélő !!!!! Jól ki talált töri:)

2012.01.18. 22:14 Ádám Éva

Egy srác naplójából. Ezt a történetet egy naplóban olvastam. Egy 18 éves srác naplójában. Mióta elolvastam furcsa dolgok történnek velem. Nem kell semmi különösre gondolni. Csak hangokat hallok. Olyan hangokat, amiket talán nem lenne szabad. Hangokat az éjszaka közepén, és nem tudok aludni. Félek. A napló miatt van minden, és amiatt, mert megtudtam mi történt a sráccal. Lehet, hogy csak kezdek begolyózni, ki tudja? De a hangokat akkor is hallom, és ezek nem hétköznapi hangok. A *** életbe, hisz rohadtul valósak. Te is félnél! Úgy érzem, hogy tényleg a napló okozta az egészet. Már azt se tudom, hogy került hozzám az a ***, de nem is érdekes. Ezt a történetet egy naplóban olvastam. Egy 18 éves srác naplójában. Mióta elolvastam furcsa dolgok történnek velem. Nem kell semmi különösre gondolni. Csak hangokat hallok. Olyan hangokat, amiket talán nem lenne szabad. Hangokat az éjszaka közepén, és nem tudok aludni. Félek. A napló miatt van minden, és amiatt, mert megtudtam mi történt a sráccal. Lehet, hogy csak kezdek begolyózni, ki tudja? De a hangokat akkor is hallom, és ezek nem hétköznapi hangok. A *** életbe, hisz rohadtul valósak. Te is félnél! Úgy érzem, hogy tényleg a napló okozta az egészet. Már azt se tudom, hogy került hozzám az a ***, de nem is érdekes.  El kezdtem olvasni, eleinte nagyon érdekes és humoros volt, egészen addig még el nem érkeztem a szeptember 7.-ei beíráshoz. Először nem nagyon hittem el amit olvastam, gondoltam kamu az egész. De aztán rájöttem, hogy minden igaz. Mondhatnánk azt is hogy megvilágosultam. Hallani kezdtem a hangokat. Azokat a *** hangokat. Vagy nevezzük őket zajoknak. Végül is lényegtelen minek nevezzük őket, a lényeg hogy léteznek. Olvasd el a naplót és rájössz!  Szeptember 7.  Na üdv!  Én vagyok az megint, hál? Istennek ismét eltelt egy nap. No de mi is történt a mai napon, hát ez itt az izgalmas.  Suliba nem történt semmi komoly. Oké kaptam egy karót, de ***, majd ki lesz javítva, nem is érdekel. Érdekesebb ennél az ami a buszon történt. Persze megint a szokásos busszal jöttem, mert reméltem az a csaj ott lesz. Nem volt ott. Hű de kár! Olyan csaj a világon nincs több, a teste valami csodás, olyan popsim lenne, mint neki, esküszöm egész nap a kezemen ülnék. Ott lett volna biztos megszólítom, de nem volt ott. Kár. Szerintem most végre beszéltem volna vele, bár esélytelen vagyok mint a Maccabi Tel-aviv a BL-ben, de fene tudja egy próbát azért megér a dolog. Na de majd kiderül hogy mit lépek.  Hát sajna a csaj ugye nem volt ott, de nagyon érdekes volt az utazás. Őszintén szólva féltem.  Az egész ott kezdődött, hogy végre valahára kijöttem a suliból, azt indultam a buszváróba. Igen, igen, a busz késett! Mikor nem? Kábé 10 perces volt a késés. Láttam hogy már fordul be a megállóba, valamiért, *** tudja miért ránéztem a rendszám táblára. 666. Ezek voltak a számok. Eszembe is jutott hogy van egy jó kis zenész arc akinek ez a neve. Meg minek is. Ja persze az ördögnek. Csalódnom kellett, mert a sofőr bácsinak nem volt ***, gondolom nem is Lucifernek hívták. Elkezdtem keresni a bérletem, de hát ugye az ember felejt. Otthon hagytam. Szerencsére a pénztárca nálam volt. Kértem egy jegyet. 66 forint volt. Elindultam hogy keresek valami ülőhelyet. Csak egy volt. Hihetetlen hogy tele volt a busz. Ezen a járaton rohadt ritka a nagy tömeg. A reggeli buszon szoktak sokan lenni. Mondjuk a 6-os buszon.  Odamentem az egyetlen üres helyhez. Az ablak felől valami eszméletlen érdekes arc ült. Nem tudom hogy nő volt-e vagy férfi, szerintem a kettő közötti átmenet. Hosszú kezei voltak. Úgy néztek ki mintha csápok lettek volna. A polip jutott róla eszembe. Szerintem volt vagy 2 méter magas, szóval a lábai is elég hosszúak voltak. 4 karú polip. Bámult ki az ablakon, és érdekes hangot adott ki. Mintha cuppogott volna. Jól el volt.  - Szabad a hely? ? kérdeztem tőle.  Felém fordult. Azt hittem felordítok. Mint egy mutáns szörny, izé polip úgy nézett ki. Az arca szinte csaknem teljesen fehér volt. Zombi, ez csak is egy *** zombi lehet, erre gondoltam. A szeme körül lila folt. Mintha kapott volna egy jó kis ütést a szeme alá, vagy erősen kifestette volna. Arra gondoltam hogy valami indián féle lehet a tag, de aztán rájöttem mindenre. Lila, fehér. Újpest drukker. Tuti. Amire ezt a gondolat menetet befejeztem szó nélkül vissza fordult az ablak felé, és újra cuppogni kezdett.  A *** anyád, gondoltam, hozzád szólok, lila majom. Megköszörültem a torkomat.  - Elnézést szabad a hely?  Na most meg aztán le se ***. Nem csak Újpest drukker, még süket is. Rossz lehet neki, főleg mert cuppog is. Elmebeteg. Gondoltam teszek még egy próbát, mert rohadtul nem volt kedvem ácsorogni.  - Hahó! Szabad a hely?  A többi utas elég furcsán nézett rám. De hát kapják be és törődjenek a saját dolgaikkal, gondoltam.  És megtört a jég. Rám nézett azzal a mutáns polip tekintettel, és hozzám szólt:  - Neked foglaltam! ? mondta majd ismét befordult és cuppogni kezdett.  A mindenit, de rendes polip vagy te. Majd feltűnt valami. Rohadtul érdekes hangja volt. Ha nem látom, csak a hangját hallom, esküszöm elküldeném egy óvodába, olyan volt a hangja mint egy kis csoportosnak. Bár azt még mindig nem tudom, hogy ez fiús vagy lányos hang. Ez is a kettő közt volt. A csiga jutott eszembe, az is hímnős, pont mint ez, mert hogy ez is ilyen féle, afelől nem kételkedtem.  Bár nem érdekelt a dolog, mivel fáradt voltam és leakartam ülni, minden áron. A tesi óra mocskos módon kifárasztott. Mikor leültem véletlen meglöktem a polipot.  - Bocs!  Ült, bámult ki az ablakon és cuppogott. Reméltem legalább a cuppogást abba hagyja, de nagyon gyorsan, mert untam. Fáradt voltam és pont a hülye cuppogás hiányzott.  Majd még jobban meglepődtem. Felemelte a kezét, és az ablakot kezdte el kapargatni, na és persze közben cuppogott. *** meg, gondoltam. Ez a *** mindig kitalál valamit, hogy szórakoztasson. A rohadt életbe.  Biztos tetszett neki a móka, mert sokáig csinálta, majd hirtelen abbahagyta és rám nézett. Ha lehet most még ijesztőbb volt az arca mint az előbb. A lila folt viszont eltűnt az arcáról! Azt hittem kiesek a székből! Hogy a picsába csinálhatta? Nem foci szurkoló ez, hanem varázsló! Még le sem törölhette az arcát, mivel az biztos, hogy az arcához nem nyúlt, az feltűnt volna.  Csodálkozásomban véletlen megszólaltam:  - Jó trükk.  Halkan mondtam, biztos voltam benne hogy semmit nem hallott. Felé fordultam és engem nézett. Elfordultam, de továbbra is nézett. Na meg persze cuppogott. Szája úgy mozgott mint a halaké, ez eddig fel se tűnt. Minek nézel ***? Nem tudtam. Csak nézett egy darabig majd megszólalt a kis óvodás polip hangon.  - A végállomásra tartasz?  Na hogy ez miért érdekelte azt még mindig nem tudom. Azért válaszoltam.  - Nem.  Nem valami bő válasz, de nincs olyan ember, aki szívesen társalogna egy polippal. Reméltem végre elfordul, és nem nézz tovább. Nagyon zavart, egyre jobban. De nem tette, ismét megszólalt.  - Mindenki oda tart! Te is!  Megborzongtam. Teljesen más hangon szólt, mint ez előtt. Nyoma sem volt a kis óvodás polip hangnak. Egy az egyben más hang volt. Mintha egy túlvilági hang lett volna. Persze ilyen csak a mesében van, inkább valami hangutánzó féle arc lehetett. Mint a Bagi vagy a Nacsa.  Miután eltűnődtem ezen újabb gondolatok jelentek meg a fejemben. Konkrétan az, hogy mit is akart mondani ezzel a bölcsességgel. ?Mindenki oda tart!? Mindenki a végállomásra tart. Én is. Biztos valami ókori bölcs okos mondása volt ez, de tévedett, nem megyek a végállomásig.  Ránéztem. Ismét az ablak felé fordult és cuppogott. Csinálja, ha élvezi. Inkább megnéztem mennyi az idő. Huh még 5 perc hazáig, reméltem addig nem lesz részem valami újabb voodoo varázslatban. Megint tévedtem. Mikor újra felnéztem, már megint engem nézett. Újabb borzongás vette kezdetét. A szeme sárga volt. Őszintén szólva, előtte nem néztem milyen színű volt a szeme, de kétlem hogy sárga. Talán mintha barna színű lett volna. Vagy nem? A fene tudja.  A további 5 percben szinte levegőt se mertem venni. Életemben nem vártam még semmit, így mint hogy leszálljak a buszról. Szörnyen lassan telt el az 5 perc. Mintha 5 óra lett volna.  Aztán végre láttam, hogy mindjárt otthon vagyok. Elindultam hogy jelezzek. Ahogy felkeltem és az ajtóhoz mentem végig engem nézet, csak úgy mint az 5 perc alatt. A busz végre megállt, azt hittem ez a pillanat soha sem jön el az életemben. Az ajtó kinyílt, és villám gyorsan leszálltam. Fellélegeztem, de csak egy pillanatra. Újra magamon éreztem a szemeit. Az ablakon keresztül benéztem az ablakon arra a helyre ahol nem rég én is különös utastársam ültünk. Nem volt ott! Szívverésem felgyorsult, és gyorsabban vettem a levegőt is. De hát persze! Hisz nem az ajtó felőli oldalon ültünk. A másik oldalon. A busz még időzött, így volt időm átmenni az úton és megnézni az ablakot ahol tényleg ültünk. Ott sem volt senki. A szívem ismét majd kiugrott a helyéről. Egy pillanatra nem kaptam levegőt, majd zihálni kezdtem. Ez leszállt. De nem lehet ide valósi, ismerném. Vagy mégse? Mit akarhat itt. Hallottam, ahogy a busz ajtaja becsukódik. Majd a sofőr sebességbe tette a járművet és elhajtott.  A polip ott állt! Ha lehet a szívem még gyorsabban kezdett verni. Egy véres kés volt a kezében. Nem hittem el amit láttam. Lehunytam a szemem. Mikor újra kinyitottam, nem volt ott senki. Sehol egy polip kinézetű arc, sehol egy véres kés. Hát persze, hallucináltam! Én hülye, túlságosan fáradt vagyok, meg hát erre a polip is rátett egy lapáttal. Nem is szállt le. Aztán az futott át az agyamon, hogy az is lehet hogy az egész polip egy hallucináció volt. Ááá ez badarság, vetettem el magamban az újabb agyrémet. Ott volt az tuti. Nem szállt le, az oké, de ott volt. Beszéltem is vele, sajnos. Biztos ott volt a buszon, ezt szentül hiszem.  Ezek után elindultam haza. Ahogy sétáltam haza felé, érdekesnek találtam hogy rajtam kívül senki nem volt az utcában. Nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen, régen az biztos. Már nem sok volt hátra a házunkig, amikor érdekes hangot hallottam. Cuppogást. Aztán valaki mintha ablaküveget kapargatott volna. Úgy hallatszott oldalról jön a hang. Arra fordultam, és az ablak mögött ott volt ő. A polip! Mr. Octopus! De hisz itt tudom ki lakik. Ez itt a 66-os számú ház, ki is lakik itt. Hát persze az öreg Pölösiék. Újra az ablakra néztem. Pölösiné állt ott és az ablakot mosta. Már megint hallucinálok.  Gyorsabbra vettem az iramot, hogy minél hamarabb itthon legyek. Már szinte rohantam, és közbe hátam mögül a cuppogós zajt hallottam. Nem mertem hátra nézni. Valahol legbelül tudtam, hogy hülyeség, hisz nincs ott senki. De a cuppogást tisztán hallottam. Már csak pár méter választott el a bejárati kapunktól. Gyorsítottam, és útközben előkaptam a kulcscsomómat. Odaérve a zárba tettem és elfordítottam. A cuppogást egyre közelebbről hallottam. Lenyomtam a kilincset, és nyitni akartam az ajtót, de az a *** a meleg miatt megszorult egy kicsit. Elkezdtem befelé tolni, a hang egyre közelebb volt, mintha a nyomomba lett volna. Bent voltam bevágtam az ajtót. Fellélegeztem, ma már másodszorra.  Az otthon közelsége megnyugtatott, habár ha üldöznek, akkor az üldözi könnyedén átnyúlhatott volna a kerítés rácsain és magához ránthatott volna. Hátrafordultam és persze senki nem volt ott, majd egy halk kacajt hallottam. Mintha nem e világi lett volna. Majd csend, legalábbis a hang eltűnt, csak a megszokott hangokat hallottam. Úgy éreztem vége. Megnyugodtam, légzésem és a szívverésem visszaállt a szokásos állapotba. Ha lehet még fáradtabb voltam, mint tesi óra után, de ez nem is csoda, mert hazáig szaladtam. Meg is izzadtam rendesen. De a lényeg hogy már vége. Se cuppogás, se kaparászás, se kacaj. Végre.  Juhé! Bementem a házba, és itt már minden rendbe volt. Anya valami kaját főzött, Apa közben beszélgetett vele, a bátyám pedig a 666-ot hallgatta.  Szóval jó öreg napló ennyi lett volna ez a történet. Amiről már magam se tudom, hogy mi is valójában. Hallucináció, vagy valóság! A kettő között lehet, mert a buszon biztos láttam Octopust, viszont a többi talán már élénk fantáziám része.  Na mára ennyit, megyek meccset nézni. Ma lesz a sorsdöntő vb selejtező a svédek ellen. Nyernünk kell. HAJRÁ MAGYAROK!  Pá napló!  Vége is van a beírásnak, és a naplónak is. Több bejegyzés nem került bele, és soha nem is fog. A srácot másnap reggel az az 8.-án találták meg. Bent volt a szobájában, az ágyban feküdt. A szülei találtak rá. A srác halott volt. Nem tudni hogyan, de annyi biztos hogy a jobb kezéről hiányzott a mutató ujja. Egyszerűen eltűnt. A rendőrség arra gondolt, hogy a srácot meggyilkolták, de nem értették, hogy történhetett, mert semmi erre utaló jel nem volt. Egyedül a fiú bátyja hallott az este folyamán zajokat, testvére szobája felől. Cuppogást és kaparászást. Nem tulajdonított neki különösebb figyelmet.  A napló is előkerült. Kiderült hogy a buszon, az nap semmi féle polip ember nem volt. Az utasok szerint a fiú néha megszólalt, mintha magában beszélne. A lényeg hogy a polipnak nyoma sem volt. A srác pedig halott volt, és hiányzott egy ujja. Talán a meccs után halt meg, ki tudja. Lehet hogy még hallotta Matthäus nyilatkozatát. ?Megölt minket ez a *** gól.? A srácot meg megölte ez a *** polip. Tudom. A polip, aki szerint mindenki a végállomásra tart. A rohadt életbe milyen igaza van. Tudod valamit, de csak azért mert nem e világi. A másik oldalról, a túl világról jött közénk, hogy elvégezze a piszkos munkát. Elvisz a végállomásra.  Őszintén szólva nem tudom, hogy került hozzám a napló. Nem emlékszem. Elkezdtem olvasni, és elértem az utolsó bejegyzéshez, és azt is végig olvastam.  Másnap velem is érdekes dolgok történtek. Busszal indultam haza. 66 forint volt a jegyem. Érdekes egybe esés, de ez még semmi. A buszon egy hely volt csak. Elindultam oda és láttam hogy ki ül ott. Mr. Octopus, a polip volt az! Az ablak felé fordult és cuppogott. Nem mertem leülni, a következő megállónál le is szálltam. Megvártam a következő buszt, jobbnak láttam ha azzal megyek haza. Sokat kellett várnom, és közben hallottam a cuppogást. Rohadtul féltem. Végre megérkezett, szerencsére csak 10 percet késett. Ismét felszálltam és vettem egy újabb jegyet. A busz megint tele volt, és a cuppogást is tisztán hallottam. Ordítozni kezdtem és mindenki furcsán nézett rám:  - Emberek! Maguk nem hallják? Nem látják? Ott ül az a *** polip. A *** életbe, hát senki nem hallja?  Senki nem hallotta, és nem látta. Csak engem láttak, amint ordítozok. Leszálltam a buszról és úgy döntöttem gyalog megyek haza. Hosszú séta várt rám, de az is jobb, mint egy buszon utazni a polippal. Egész úton haza felé minden honnan hallottam a cuppogást, és éreztem, hogy figyel engem. A mellettem elhaladó emberek arcát lestem, hátha felismerem. És egyszer csak megláttam, biztos voltam benne hogy ő az. Fehér arc, hosszú végtagok és sárga szem.  - Húzz a ***, te ***! Tudom, hogy te voltál! Te ölted meg a srácot!  A tag furán nézett rám. Hisz csak egy járókelő volt, nem a polip. Szó nélkül tovább haladtam, nyomomban a hangokkal. A sráchoz hasonlóan, egyre közelebbről és közelebbről hallottam a cuppogást. Mikor átléptem a kapun a túlviláginak hangzó kacajt is tisztán hallottam.  Az nap este nem aludtam semmit. Ültem az ágyamban, és bámultam magam elé. Éjfél körül, visszatértek a hangok. A polip eljött értem. A túlvilági polip, talán ő a halál, nem tudni, de este eljött értem. Szobám ablakán kaparászást hallottam, odanéztem és a sötét éjszakában két sárga szempárt láttam, szinte izzottak a sötétben. Ordítani akartam, de nem bírtam. Majd észre vettem hogy csak Orlando van ott, a macskám. De a fenét, legbelül tudtam hogy nem macska az ott, hanem ő az, a polip, Mr. Octopus.  Ez egy hete történt, és azóta még élek. A hangokat folyamatosan hallom, szinte egész nap. Az éjszakák a legrosszabbak, mert nem merek elaludni. Tudom hogy engem less, érzem magamon a sárga, izzó szempárt. Arra vár hogy elaludjak és akkor lecsap. Másnap meg csak a hullámat találnák meg, és hiányozna egy ujjam. Hát köszi, ebből nem kérek. Bár tudom, hogy nem lehet elfutni előle. Csak játszik velem, bármelyik pillanatban lecsaphatna rám, de nem, ő nem ilyen. Szórakozik velem, kínoz. Ha egyszer rájössz, hogy ő létezik, akkor véged van. Elolvastad a naplót! Te is a listáján vagy. Hallgasd a hangokat és figyeld a sárga szempárt az éjszakában. Te sem tudod, hogy mikor jön elérted. Ne aggódj, álmodban csap le, szerintem nem érzel majd semmit, de lehet, hogy tévedek.  Ne próbálj elmenekülni, hidd el csak rosszabb lesz, sokkal rosszabb! Hisz tudod: ?Mindenki a végállomásra tart!?

2012.01.17. 11:28 dzsenuss*

igaznak lehet hogy igaz!!!de ez egy film ami nekünk is megvan!!! de én atól hiszek benne mert volt már ilyen vagyis hallottam róla!!! 2011.06.13 13:09 Sárközi Elena igaz történet!! volt egyszer egy fehér ruhás hölgy egy nap volt az Esküvöje És a ferje el hagyta!! és fel akasztotta magát!! És egy lány egy nap Gyertyát Gyujtott És háromszor ki Monta hogy Bloody mary Bloody mary Bloody mary!! És várt a Lány és egyszer csak elö jött egy esküvüi ruhában bloody Mary!! és A Lánynak ki ka proparta a szemit !! és a kampokezivel le vágta a Lány FEJIT!! ami után jött a temetése utána meg prbálták a parát nöi!! és ök is ki monták 3szor hogy BLOODY MARY BLOOY MARY BLOODY MARY És Meg Haltak!!!             Ne nézetek hülyének mert Igaz!! 2011.05.08 13:43 kelemen kristóf „ elő jött bloody mary és majdnem ki kaparta a szemem XD és a bnőm be ment a szobába és eltünt de viszont csak a fél testét találták meg megfordultam és valami ott ült az ágyon  és  a haverom egyszerüen eltünt jaj át mentem a másik há z ba és ott volt a tükörben bloody mary  és most jött a baj egyedül maradtam és egy fojtában követett valami ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!l a  másik házbeli haverjaimat megölte Így lettem egyedül  aztán át hívtam a szellem üző csapatomat és bloody mary megvakított 5 haveromat és megölte 3 és a hverromal elkaptuk the end Ez csak vicc volt   2011.04.06 18:37 KittusCicus Sziasztok!Ez egy igaz történet!Mint mindig énekkar előtt hülyülünk:Én kittus,bencus,rékus,andus,pettus,pepus!Nagyon uncsiztunk amikor ANdussal kitaláltuk hogy mindenkivel szellemet idézünk!Nem akart mindenki szellemet,ezért Bloody Maryt!Szerencsére mindenkinek volt egy kis kézitükre valamint egy szál gyertyája!A egy tükörbe három ember nézett és egy szál gyertyát egy ember fogott egymás kezét fogtuk majd suttogva háromszor mondtuk:Bloody Mary!Ekkor minden gyertya elaludt és a tükrökben egy esküvői ruhás véres nőt láttunk!Ezután mindenkinek a tükrére rá volt irva vérrel hogy :Bloody Mary! Ez igaz!nem vicc

2012.01.17. 10:14 dzsenuss*

Igazzzzzz!!!!! Egyszer amikor a barátnőm az Odi mesélte nekem hogy az osztálytársának az anyukája és annak egy jó barátja egy temető elött mentek el.Aztán a Rita aki vezetett látott ott valakit a temetőbe és tisztába volt vele hogy az egy szellem.A másik nő is látta de nem szóltak egymásnak!!Így aztán mind a kettő nagyon megijedt.Ezért Rita gyorsabban kezdett hajtani. Aztán amikor hazaértek Rita elmondta az Odi anyukájának hogy mi volt.Andi pedig elmesélte Odinak,Rita pedig Cintinek.Odi elmesélte nekem.Így került hozzám ez a hír,lehet hogy így annyira nem ijesztő de igaz!!!!!!!!!…

2012.01.16. 18:48 dzsenuss*

Amikor volt a szülinapom sok mindenkit hívtam hogy aludjon ott 5-en voltunk és szellemet idéztünk:Szilveszter,Odi,Kitti,Gréti,és én. Szellem ha ittvagy essen le a könyv a pólcról,és le is esett.Mindenki nagyon megijedt főleg mi lányok.Aztán lassan megnyugodtunk, olyat játszottunk hogy egy valaki van az ágyon a többiek pedig a támasztóján.És lekellet egymást húzni engem valami lehúzott pedik a Sziszi(Szilveszter) a Grétit húzta.Ezt mindenki nagyon furcsálta hogy először a könyv most meg ez??Aztán nem akartunk szólni senkinek nehogy hülyének nézzenek minket, jó gondoltuk biztos csak megcsúsztam,de aztán a mama szólt hogy lassan majd aludni kell, de bizony mi nem aludtunk ahogy senki se szokott ilyenkor ha szólnak nekik de anyut nem zavarta mert a keresztszüleim is nálunk voltak kb.1-2 óráig.Aztán mindenki kinnvolt mi meg 5-en benn. Én meg Kitti kimentünk behozni csipszet de megláttunk valakit akit csak 2-3 másodpercig lehetett látni,aztán eltűnt.Hirtenen elkezdtünk sikonyálni és berohantunk a szobába,a többiek is nagyon megijedtek.Anyu bejött megkérdezni mért sikongatunk.De mi rögtön elmondtuk hogy láttunk valakit de anyu ahogy semmi felnőtt nem hitt nelünk.Aztán reggel 4-órakor lefeküdtünk aludni aztán mi még mindig tudjuk hogy nem csak kébzeltük az egészet.És a mai napig is félünk!!

2012.01.16. 18:23 dzsenuss*

IGAZZZZ!!!! Egyszer amikor a tv-t a 100-ra kapcsoltam vagyis mesére,akkor épp írtam az eggyik barátnőmmel Odival fészen amikor vmi zenét hallok ránéztem a tv-re és már nem azon a csatornán volt amire én kapcsoltam.

2012.01.16. 18:18 dzsusenuss*

Igaz történet Egyszer régen amikor barbiztunk a barátaimmal és egyedül voltunk a házba,kimentünk enni.Amikor visszamentünk a barbik már nem úgy voltak ahogy mi raktuk őket.Nagyon megijedtünk mert aznap még szellemeket is idéztünk!!   Tudom nem ijesztő de nekünk az volt!!

2012.01.14. 17:42 Kittu

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány. Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele. Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében. Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket. Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében. Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal. Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen. - Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.” Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára. - Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó! És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség. A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál. - Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot. Találd ki honnan idéztem!

2012.01.12. 12:36 Ádám Éva

Nicki       A régi korban,nem volt számitó gép se semmi!A gyerekek irtak vagy a saját szalma/kukorica babájukkal játszottak.Ariella és a mamája régen sétáltak és talált egy macit a földön.Fel akarta venni,de a mamája rá ütött a kezére és igy szólt:Ariella!Ne vedd fel!Kutya macska össze pisálta és lehet,hogy még bacilusok vannak rajta!-Oké mama!De olyan cuki!-Mennyünk tovább!Kit érdekel ez a mackó!Amikor el indultak,nem vették észre hogy a maci nézte oket,mig el nem tüntek.           Andrea,Susi,Dani és Kevin jöttek ki a suliból a hét végén.Andrea fekete hajú,és még télen is mini szoknyába ment suliba.A szoknya alatt mindig 2 harisnyát vett fel.Susi szoke,és jól fel szokott öltözni télen.Dani meg háááááát olyan,feketés volt és,rendesen fel szokott öltözni amien évszak van úgy.Kevin fekete hajú,és o is évszakhoz való ruhában öltözött fel.         -Fúúúúúúú!De fázom. -Miért nem szoktál jobban fel öltözni? -Jó tudom,de hát.A....... -Jajj tudom mit mondanál.A mini szoknya olyan jól áll rajtam! -Sráccok,mi lenne ha holnap után"vasárnap" elmennénk a moziba! -Benne vagyok!Monták a többiek. Másnap Andrea talált 1 macit.Nem vette fel.Tovább sétáltatta a kutyáját. Este az anya,nem ért haza a munkából,pedig 6-ra otthon szokott lenni.A telefon elkezdett csörögni.Andrea vette fel a telefont és elkezdett beszélni a hivóval. -Haló? -Szia kicsim!-Itt anya!Ma csak 9-kor érek haza,mert a taxi kerekei a hóban elakadt. -Neeeeeeeeee!!!!!!!!!!!Az rossz!!!!! -Tudom,de haza fogok érni.Addig fozz annak a 2 konyha malacnak. -Oké.Szia! -Szia.......... Andrea tojást,virslit,zöldbabot,marha húst,burgonyát,burgonyapürét,spenótot fozött,mert az apja és az öccse,nagyon sokat ettek,és maradjon vacsora az anyának is. -Fúúúúúúúúú!Andrea de sokat foztél,már nem birunk enni többet! -Azért foztem ennyit,hogy anyunak és holnap ebédre is maradjon. -Én megyek fürdeni! -Jason!Nem etted meg a virslit. -Héééééééé apa!Mit csinálsz!?!?!? -Jason már ugy sem eszi meg,akkor meg elrakhatom a maradékát az én raktáromba! -Na jó!Addig elmosogatok.Ha megetted Jasonét is akkor hozd oda a tányérodat. Este mindenki le feküdt aludni,közben meg érkezett az anya is.Andrea az ajtó nyilásokra mindig fel kel és le ment az annyához. Megmelegitette a mikróban a vacsorát,oda adta neki,és vissza ment aludni. Reggel elment a moziba és 1 horrort néztek meg a barátaival. Rémiszto volt.Valami,gyilkosságról szólt,mutánsok és más. -Én még 2 vagy 3 napig nem nézek horrort!-Monta Kevin. -Nagyszeru!Én se fogok!Ki jön ma éjjel ott aludni a régi edzo terembe?-Monta Andrea mert az a kedvenc titkos hejük. -De akkor ki kell takaritani!-Kiáltotta Susi. -Akkor essünk neki! Mindent ki takaritottak,fel söpörtek,és hogy a hálózsák ne legyen poros,hoztak sok dió fa ágat és Andi apját is kérték,hogy segitsen ágyakat késziteni.Minden meg volt.Még asztalt és szerkrényt is csináltak. Este ettek,és olvastak aztán rém történeteket meséltek.El aludtak és este,félelmetes hangokat hallottak. -E,ez mi???????-monta Dani. -Fogalmam sincs.De hogy ne féljünk,az ágyakat toljuk egymás mellé. Próbáltak aludni de nem ment a hang miatt.Aztán Andrea ki ment a régi edzoterem wc-jébe mert kellet wcznie.Be zárult az ajtó.Nem tudott ki menni.Aztán oda került elé 1 maci.és azt monta:A te mamád kiskorában nem vett fel az utcán mikor talált!Csak ott hagyott.Andrea menekülni kezdett és azt kiáltotta:SEGITSÉG. A többiek fel keltek és rohantak a segitségére.Nem tutták ki nyitni az ajtót.Andrea 5 percig volt ott benn meg rémülve aztán Kevin ki törte az ajtót.A maci eltünt,és megbeszélték,hogy senkinek sem beszélnek errol.     És most nézz hátra,ott áll mögötted a maci!   És ne mond hogy ez a történet hasonlit a babásra mert 1 cseppet se hasonlit rá!

2012.01.12. 11:59 Ádám Éva

A nagyvilágban rengeteg játék babát készítettek, manapság is sokat gyártanak és rengeteg gyerek játszik velük. Régen még csak egy egyszerű kitömött, ruha baba is legalább akkora örömöt tudott okozni egy kisgyereknek, mint napjainkban ezek a modern vackok, amik már a hugyozástól a szarásig, már mindent tudnak, a végén odajutunk, hogy hányni is tudnak majd, persze ez a morbid oldala ezeknek a játékoknak, mert valójában nagyon aranyosak és szeretni valóak, és ami a legfontosabb, lefoglalja az izgő-mozgó gyerkőcöket. Élt egy hiperaktív kislány, aki egy napon kapott egy játék babát és az annyira sokat játszott vele, hogy lassan, de biztosan elmúlt a betegsége, az orvosok szószerint csak néztek, hogy ez hogy történhetett, a lányt végül egy kocsi ütötte el, nyolc éves korában.  Ez a történet nem erről a lányról szól. Az előbbi kis leírásból csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy okos ember volt, ki feltalálta a játék babákat, ez egy hasznos találmány, nem, mint egyes hülyeségek. Ám egy ember nem egy közönséges babát talált az utcán és akkor még nem tudta, hogy súlyos következményei lesznek ennek…  A tél csípős levegője megcsapta a fiatal és bájos lány arcát, ki barátaival és kisöccsével haza felé tartott az iskolából. Hó még nem esett, de nagyon hideg volt, bár még a hőmérő higanyszála nem csökkent 10 fok alá. Natasha kezeire lehelt, hogy felmelegítse azokat, mert már szinte elfagytak. Natasha egy tizenkét éves, öntudatos, szép, kedves lány volt. Egyenes, rövid, vörös haja, akár a rubin, szemei kéken ragyognak, mint a tenger, mosolya elbűvölő, a szenvedély és barátság sugárzik arcáról. Vékony testalkatú, alacsony kislány, az osztályban majdnem a legalacsonyabb, ezért sokszor piszkálták is, de ezeket a sértéseket és vicceket könnyedén hárította vagy meg sem halotta őket. Hosszú ujjú, világos rózsaszínű inget viselt és bordó miniszoknyát, hátán az iskola táskájával. Elég nyáriasan öltözködött, ahhoz képest, hogy tél volt, de mindig hasonló ruhákat viselt, az évszakoktól függetlenül, persze a józanész határán belül, mert ő sem járt térdig érő hóban, szoknyában és topban.  Hírtelen dermesztő hideg szél érintette meg lágyan az arcát, amire felfigyelt és megállt a járda közepén. Barátnője, Susan, utolérte, ki pár lépéssel le volt maradva két fiúval az oldalán. Mind a négyen osztálytársak, kik az ötödik osztály tanulói voltak, ezen felül még a legjobb barátok is. Susan magas és vékony termetű lány, ki pár hónappal megelőzte Natasha-t, így ő idősebb. Susan sárga, vastag pulóvert viselt és farmer gatyát, nem tűrte olyan jól a hűvös levegőt, mint barátnője. Hosszú, egyenes, szőkésbarna haját a szél vadul fújni kezdte, arcáról mindig naivitást lehetet leolvasni, viszont nem volt az, de jó szívű és önfeláldozó.  - Hírtelen nagyon lehűlt a levegő. – szólalt meg Natasha.  - Igen, azt mondják lehet, hogy hamarosan havazni fog. – mondta az egyik fiú William, mikor odaért a lány mögé.  - Jaj, ne már! – durcáskodott hangosan. – Az nem jó.  - Nem szereted a telet? - kérdezte a másik srác, Patrick.  - Az ilyen hideget nem szeretem.  - Azt még megértem, hogy nem szereted a hideget, de az sehogy sem fér a fejembe, hogy miért hordasz ilyenkor is rövidszoknyát? – kérdezte gondolkodva Susan.  - Hát izé… tudod hogy megy ez, ha egyszer lánynak születtél, akkor muszáj egy… - magyarázkodott Natasha.  Hangos nevetés szakította félbe mondani valóját, ugyanis Patrick fantáziája beindult és nem bírta magában tartani, önelégült arccal beszélni kezdett:  - Ne is folytasd, tudjuk, mit akarsz mondani, egyszerűen azért hordasz ilyen rövid kis szoknyát, hogy jobban lássuk a… - mondatát nem tudta befejezni, ugyanis váratlanul Natasha kivörösödött arcal, lábával a fiú leggyengébb pontját rúgta meg teljes erejéből, amitől Patrick összecsúszott a betonútra, majd halkan motyogott tovább – Úgy látom ma is a piros a szenvedély kizárólagos színe.  - Öregem, tartanod kéne a szád néha, mert a végén sosem lesz gyereked. – gugolt le mellé William.  - Különben is bordó. – szólalt meg Natasha még kicsit mérgesen. – Matt már megint merre kószál? Matt! Hol vagy? – kiáltotta hangosan. Matt a kisöccse volt, nyolc éves, egy suliba jártak és nővére feladata, hogy mindig oda figyeljen rá és vigyázzon a fiúra, amióta anyjuk meghalt pár éve. – Matt!  - Itt vagyok. – integetett az utca végéről.  - Mi a fenét csinálsz ott? – érdeklődött testvére.  Natasha és Susan oda sétáltak hozzá, majd meglepődtek, mikor észrevették Matt mit bámult annyira, egy játék babát. Ott pihent egy kuka tetején, piszkosan és rongyosan, régi, ruha baba volt, piros pír az arcán, hosszú, göndör, szőke haj, hideg tekintet és rózsaszín szoknya volt ráadva, piros masnival a hajában.  - Ez igen, hisz ez egy meseszép játék baba. – mondta Susan.  - Komolyan mondod? – lepődött meg Narasha – Nézz rá, tiszta mocsok és még öreg is. – elégedetlenkedett.  - Én találtam meg, tehát az enyém! – szólalt meg Matt.  - Mi? – döbbent meg – De te fiú vagy, minek neked egy játék baba? Egyébként is ne vegyél föl olyat, amit más eldobott!  - Ne má! – erőlködött a fiú.  - Na! Ennyi volt, mára végeztünk, menjünk haza! – parancsolta Natasha.  - Akkor viszont össze kéne szedned magad haver! – javasolta William barátjának.  - De még mindig nagyon fáj. – motyogta a földön Patrick.  Patrick szintén tizenkét éves srác volt, kicsit hosszú, dús, fekete haja mindig belelógott az arcába, vékony, de erős testalkatú, és körülbelül egy magas Susannal. Vörös színű, sárga ujjú dzsekit viselt, alatta kék pólót, ami nem volt betűrve gatyájába, ezért kilógott dzsekije alól, ez elég hülyén állt neki, de szerinte ez menő dolog. Szürke szabadidőgatyát hordott és a rengeteg zsebbe egész hétre való kaja elfért volna. Patrick szókimondó és vicces ember volt, jelleméhez hozzá tartozott az a kellemetlenség, hogy magát szívdöglesztőnek, a lányok bálványának tartotta, pedig nem így volt. Mindig udvarolni kezdett egy csajnak, ha elbűvölő volt, ezért esett meg az, hogy nőcsábász lett belőle, persze mindig kosarat kapott tőlük, mert mindig túlságosan elbízta magát. Viszont nagyon jó barát, kedves, önfeláldozó típus, bár ezek a tulajdonságok csak nagy ritkán jelentkeztek nála, akár csak a tünetek a betegségek előtt.  Legjobb barátja William volt, kivel már óvodás koruk óta ismerik egymást. Natashaval és Susannal az iskolában találkoztak először, mikor osztálytársak lettek és az óta így négyen nagyon jó barátok lettek.  William egy visszafogott, kissé félős gyerek volt, de akiket szeretett, azokért bármire képes volt. A számítógépek azok, mik őt érdeklik és él-hal értük, éjjel nappal a gép előtt ül, kivéve akkor, mikor a többiekkel lóg máshol. Jó tanuló, nem, mint Patrick, ki igencsak lezserül veszi a dolgokat. William szemüveget viselt már második osztály óta, fején mindig kék baseball sapkát hordott, barna, rövid haja sosem látszódott alóla, zöld kabátját állandóan úgy óvta, mintha valami hihetetlenül drága vagy fontos dolog lenne, ki tudja miért. A kedvenc kék gatyájáról már nem is beszélve, teljesen ruha mániás volt, vagy legalább is nagyon féltette őket, Patrick sokszor is fenyegette azzal, hogy összepiszkolja a ruháit, ha nem segít neki ebben vagy abban, de előfordult, hogy csak pusztán szivatásból csinálta ezt.  Beesteledett, a levegő még jobban lehűlt és olyan sötét lett, mintha már tíz óra is elmúlt volna, pedig még hét óra sincs. Natasha megcsinálta a házi feladatokat és neki látott a vacsora elkészítéséhez. Édesapja nem rég ért haza, majd fáradtan dőlt el a kedvenc fotelében. Üzletember volt, sokszor ment tárgyalásokra és ezért nem volt túl sok ideje, de mióta elvesztette feleségét, egyre több időt próbált szánni a gyerekekre, de még így is lányának kellett ellátni a házi munkákat. Natasha szerette apukáját, mindenre képes lenne érte, akárcsak kisöccséért, mikor elhunyt édesanyja, mindhárman együtt vészelték át azokat a szörnyű időket. Túl korán vesztették el őt, egyikük sem volt erre felkészülve, de apjuknak és barátaik segítségével átvészelték a múltat, végül felvették a régi élet fonalát, vagy legalább is megpróbálták. Mattre azóta nővére ügyel, a fiú minden egyes lépésére, szinte az anyja lett mára.  - Hmm… ez aztán nagyon finom volt. – szólalt meg Matt az asztalnál – Köszönöm szépen a vacsorát! – mondta, majd felállt és felrohant a lépcsőn.  - Örülök, hogy ízlett. – elégedett meg magával Natasha – Megint nem etted meg a zöldborsót! Matt azonnal gyere vissza és fejezd be a vacsorát! – üvöltötte fel neki a lány mérgesen, miközben apja áttette a maradékokat az ő tányérjába és neki látott az elfogyasztásukhoz. – Apa te meg mit csinálsz?! – háborodott fel, mikor meglátta mi történt.  - Az öcséd ezt már úgy sem eszi meg. – magyarázkodott nyugodtan.  - Jól van. – mondta kicsit durcásan – Majd ha befejezted, akkor légyszives hozd oda a mosogatóhoz a tányérodat! – kérte.  - Rendben van. – válaszolta teli szájjal.  Fél órával később, miután mindenki befejezte a vacsorát, Natasha már majdnem végzett a mosogatni valóval. Édesapja a nappaliban olvasott egy újságot, mialatt ment a tévé, majd lány szerényen kiszólt a konyhából:  - Apa figyelj csak!  - Igen?  - Anya igazán jókat főzött, ha jól emlékszem, bár még kicsi voltam.  - Igen, jól emlékszel. – meglepődött, amiért ezt most felhozta lánya. – Miért kérded?  - Hát tudod, csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy az én főztöm van-e olyan jó, mint az övé volt?  - Úgy főzött, ahogy te, büszke lenne rád.  - Akkor jól van. Jól esik, hogy ezt mondod. – elégedett meg magával, miközben levette a kötényt és kijött a konyhából. – Ha még éhes leszel, tettem félre egy kis maradékot. – állt meg az ajótban.  - Rendben van, köszönöm szépen. – mondta kinézve az újság mögül.  - Jó éjt!  - Szép álmokat!  Natasha lassan kiballagott a konyhából, át a nappalin, ki a folyosóra, hogy felmenjen az emeletre, ekkor váratlan dolog történt. A komódon ott pihent az a baba, amit Matt vett észre még délután az iskolából jövet. A lány először nagyon csodálkozott, hogy vajon hogyan kerülhetett az oda, majd bevillant neki, hogy öccse mennyire oda volt érte.  - Ezt nem hiszem el. Haza hozta, pedig mondtam neki, hogy hagyja ott! – mondta csalódottan. Oda lépett a játék baba elé, majd gondolkodott, hogy mit csináljon vele, majd észrevette, hogy az arcán van egy sötét folt. Elővett egy ruhazsebkendőt és letörölte vele a piszkot, hogy ne legyen olyan mocskos. Elmosolyodott, mert emlékeztette őt az első játék babájára, amit még anyukájától kapott régen. Egy darabig elragadták az emlékek, majd mély levegőt vett és szigorú tekintettel felszólt öccsének – Matt azonnal gyere le!  - Mi az már megint? – kérdezte Matt leüvöltve.  - Nem mi az már megint, hanem gyere le, ha mondom! – szólt fel komolyan.  - Most éppen mi nem tetszik? – érdeklődött, miközben lejött a lépcsőn.  - Nem megmondtam, hogy hagyd ott ezt a rongyos babát?! – tekintett rá mérgesen, két kezét derekára téve. – Eszméletlen, hogy sosem csinálod azt, amire kérlek! Olyan makacs vagy, mint… - De hát nem is én hoztam haza! – förmedt rá öccse, miután döbbenten vette észre, hogy a baba a komódon ült.  - Na ne mond, akkor mégis hogyan került ide? – faggatta türelmetlenül.  - Mondom, hogy nem én voltam!  - Szerintem meg nem mondasz igazat.  - Ért már meg, hogy nem én voltam! – üvöltötte Matt.  - Hallgass! – kiabálta – És nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad, azonnal fogod magad és visszaviszed oda, ahol találtad! – parancsolta neki. – Megértetted? Indulás! – amint elhagyta az utolsó mondata is a száját, már meg is bánta azt, hogy ennyire kemény volt öccséhez, akinek a szemeiben könnyek jelentek meg, de a fiú szótlanul engedelmeskedett nővérének. – Öcsi… - kezdte volna halkan és szomorúan bocsánat kérését, ám ekkor testvére már felment az emeletre.  Késő éjjel, mikor már mindenki az igazak álmát aludta, a telefon egyszer csak megszólalt a folyosón. Natasha kómás fejjel felült az emeletes ágyán, majd belelépett papucsába. Öccse nem ébredt fel a csörgésre, mélyen aludt az ágy második fokán, nővére aludt mindig lent, mert utált lépcsőt mászni, hogy feljusson az ágy tetejére, ellentétben Mattel, aki imádta ezt. Halk léptekkel lement, hogy felvegye a telefont, édesapja sem ébredt fel a csörgésre, nagyon fáradt lehetett, ha még ezt sem hallotta meg. Hideg csapja meg Natasha arcát és végig fut egész testén a hideg, a villanyt nem kapcsolja fel, majd felveszi a kagylót:  - Halló, tessék, ki beszél? – kérdezte fáradt hangon.  Nem szólalt meg senki a vonal másik oldalán, de a lány még nem ette le, várt egy kicsit, majd mikor megunta a várakozást és le akarta tenni, egy kislány hangja hallatszott a telefonban:  - Szia, Mary vagyok, játsszál velem! Itt vagyok a szeméttelepnél. – mondta vidáman, majd letette.  Natasha csodálkozott, azután pedig letette ő is és mit sem törődve a hívással elindult vissza az emeletre, ám ekkor megint megszólalt a telefon.  - Halló, tessék, itt Natasha beszél.  - Itt megint Mary, a bolt sarkánál vagyok. – szólt ugyan az a hang, mint az előbb, majd megint letette.  Natasha már kicsit mérgesen tette le a kagylót és megfordult, de megint felcsörrent a telefon. Az ember ilyenkor rég kihúzta volna, hogy nyugta legyen, de ő túl álmos volt, ahhoz, hogy észszerűen gondolkodjon ilyen késő éjjel.  - Halló, tessék, most már kezd elegem lenni! – förmedt rá.  - Mary vagyok. Éppen most érkeztem meg a házatok elé. – újból letette.  Erre a mondatra már kicsit kitisztult a feje és nem volt benne biztos, hogy vissza kéne tenni a kagylót a helyére, de mégis megtette. Abban a pillanatban, amint letette, már csörgött is és bátortalanul szólt bele:  - Halló, tessék?  - Mary vagyok, már itt is vagyok, pont mögötted. – Natasha azonnal megfordult, de a sötéttől nem látott semmit, ekkor a vonalban nevetés tört ki – Nem arra, a másik irányban. – közölte vele vidáman, majd megint kacagott egy kicsit, mialatt a megrémült lány lassan körülnézett a folyosón és az egyik sarokban homályosan meglátta tőle pár méterre a játék babát, amit öccse hazahozott. – Igen, pont arra. Szia, Mary vagyok! Játsszál velem egy kicsit! – kérte, de Natasha kiejtette a kezéből a kagylót és fogait összeszorítva a félelemtől, ő maga is elesett és a földre huppant.  Ekkor kinyílt egy ajtó és Natasha apja felkapcsolta a villanyt, majd meglátta lányát a félelemtől reszketve az egyik sarokban, szembe vele pár méterre egy játék babával.  - Hát te meg mit csinálsz itt ilyenkor kislányom? – kérdezte meglepődve.  - Nézd… ott, az…az…  James oda sétált, amerre mutatott lánya és felvette a játék babát és döbbenten bámulta, mi lehet a baj vele:  - De hiszen ez csak egy játék baba. Mi a gond?  - Nem, nagyon tévedsz! Az nem csak egy játék baba, ez az izé felhívott telefonon. – magyarázta rémülten.  A lépcsőn most Matt jelent meg, törölgetve szemét, majd észrevette, hogy apja kezében ott volt a baba és már védekezően szólalt meg:  - De hát nem én voltam! Nem tehetek róla, hogy megint itt van, visszavittem a szeméttelepre.  - Ne haragudj, hogy felébresztettünk Matt, de miről beszélsz? – értetlenkedett James.  Natasha fejében hírtelen lejátszódott a beszélgetés első szavai: „Mary vagyok… itt vagyok a szeméttelepen.”  - Apa, könyörgöm, dobd ki! – esedezett halálra rémülve.  - Rendben van. – nem tudta mire vélni a dolgot, de sejtette, hogy ettől, mindkét gyereke megnyugszik majd, ezért kivitte a kukába.  Mindhárman visszamentek aludni, de csak Natasha nem tudott rendesen pihenni, egész éjjel rettegett, hogy újból megcsörren a telefon vagy, hogy ha kinyitja a szemét ott fog mellette állni a baba.  Másnap reggel nagyon fáradtan és álmosan kelt fel Natasha, de el tudott aludni legalább és nem történt semmi baj az este. Az iskolába öccsével ment, mint minden reggel, majd mikor beértek elváltak útjaik. Natasha az osztályterembe érve meglátta barátait, kiknek azonnal elmesélte a tegnap éjjel történteket. William táltott szájjal hallgatta végig a még mindig rémült lány szavait, de Patrick az egészet hihetetlennek találta.  - Ez eddig világos és mi lett utána a babával? – kérdezte Patrick.  - Megkértem apát, hogy dobja ki, aztán visszafeküdtem aludni. – mesélte Natasha.  - De miért kellett kidobni szerencsétlent? Szerinted, hogy eshetett ez az öcsédnek? – hordta le Patrick.  - Mi? – döbbent meg  - Remélem azért bocsánatot kértetek tőle, ha már így sikerült bele taposni a lelkébe.  Váratlanul megszólalt a hangosbemondó, ez reggel, becsöngetés előtt pár perccel nem túl szokványos, de feszült figyelemmel hallgatta mindenki, amint egy női, gépi hang beszélni kezdett: Natasha Taylor az 5. c-ből azonnal jelenjen meg a tanári szobában! Natasha Taylor sürgősen jelenjen meg a tanári szobában, ha az iskolában tartózkodik! Natasha meglepődött, hogy vajon mit akarhatnak tőle, de szó nélkül felállt és elindult, ahogy kérték tőle. Mikor odaért az ajtóhoz bekopogott, majd benyitott a nagyszobába, ahol a sok tanár nyüzsgölődött, mint a pók a falon. Senki sem vett tudomást, hogy az egyik diákjuk éppen ott áll bambul maga elé, majd megunva a várakozást hangosan megszólalt:  - Jó napot kívánok!  - Itt vagy tehát. – állt meg előtte egy magas, vékony, fiatal tanárnő – Valaki telefonon keres téged. Ott találod azon az asztalon. – mutatta meg neki, majd tovább ment.  Natasha oda ballagott, azután pedig felvette a kagylót, egy ismerős hang szólt bele:  - Halló itt Natasha Taylor beszél. Bocsánat, de csak most értem ide a…  - Én Mary vagyok. – a lánynak földbe gyökerezett a lába a gyerek hang hallatán, aki tegnap is felhívta - Itt vagyok nem messze tőled, gondoltam játszhatnánk egy kicsit.  Nem hallgatta tovább, és szó nélkül lecsapta a telefont rémülten és levegő után kapkodva, erre a tanáriban lévő emberek felfigyeltek. Natasha körül nézett, majd lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, ám megint megcsörrent a telefon. Nem is egy, hanem az összes telefon, ami a teremben volt és fülsüketítő zaj keletkezett. Ezt már nem bírta tovább és kirohant a folyosóra, de nem állt meg, futott tovább még ő maga sem tudta, hogy hová bújhatna el. Két barátja hangját halotta csak meg, miközben rohant:  - Natasha! Hé várjál meg minket, mi történt? – ordított utána Patrick és William, de hiába, erre sem lassított.  Egyre jobban lihegett a fáradtságtól, de ez nem érdekelte, gondolatait Mary foglalta le, hogy vajon mit akarhat tőle, és miért hívogatja állandóan. Alig páran voltak már csak a folyosón, de mind megbámulták Natasha-t, jobbra egy ajtót látott meg és kivágta azt, majd felrohant a lépcsőn, közben Patrick és William követte őt.  A tetőre ment fel, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és nyugta legyen. Kifújta magát és neki dőlt a falnak, arcát lesütve nézte a talajt, aztán néhány pillanat múlva megjelentek a fiúk és aggódva kérdezgették:  - Mi a fene történt veled?  - Mi a baj? Mond el!  - Megint ő hívott! – mondta rekedten, de még mindig nem emelte fel a fejét. – Mary volt az.  - Micsoda? – döbbentek meg.  - Megharagudott rám, amiért nem engedtem Mattnek, hogy haza hozza, és most üldöz. – sopánkodott.  - De hisz nem tudhattad, hogy ez fog történni. Hány olyan játék babát láttál mostanság, ami felhív téged telefonon? Nem a te hibád… ez biztos valami átok vagy… vagy… - próbálta nyugtatni Patrick.  - Vagy egy szellem! – motyogta megrémülve William.  - Ne hülyéskedj már! Szellemek nem léteznek, legfeljebb a hülye álmaidban! Nem is biztos, hogy egyáltalán ez a Mary egy játék baba. Lehet, hogy egy kis buta kölyök, aki viccelődni akar… - elmélkedett Patrick.  - Nem! Tudom, hogy a játék baba az! – fakadt ki Natasha.  - Halló, tessék? – vette fel mobilját William, mert érezte, hogy rezeg a zsebében.  - Mary vagyok. Épp az iskolátok tetején vagyok, játszhatnánk egy kicsit! – mondta a vonal másik oldalán a már ismerős gyerek hang, majd letette a telefont.  Mindhárman hallották, hogy Mary volt az és már a két fiú is kezdett félni és Natasha felé hátráltak, mialatt a tetőt kutatták. Natasha fejét fogva legugolt és becsukta a szemét, teljesen elvesztette már minden bátorságát és a fiúk is bizonytalanok lettek.  - Nem! Nem, ezt már nem bírom tovább! – szipogta Natasha.  - Azt mondta, hogy a tetőn van? – kérdezte Patrick, ki érezte, hogy a félelem eluralkodik rajta is.  - Iiigggeeennnn… - reszketett William.  Néma csend következett, lihegésüket hallották és a szél süvítését, semmi mást. Hírtelen megszólalt a hangos csengő, mert becsengettek és mindhárman elkiáltották magukat, annyira megijedtek. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó és egy magas, mogorva férfi lépett a gyerekek elé, kiknek az arcukra ráfagyott a félelem. Mély bár meglepően kedves hangján megszólította őket:  - Hello! Ti meg mit csináltok itt? – érdeklődött meglepődve.  - Hát izé… mi csak… - habogta William.  - Mindegy, ezt most hagyjuk. Natasha! Téged kerestelek már mindenhol, felhívott az édesapád pár perccel ezelőtt, hogy adjam át azt az üzenetet, hogy nem tud este haza menni, mert egy nagyon fontos tárgyalása lesz, és muszáj elmennie két napra, addig a kisöcséddel egyedül lesztek, de siet majd haza.  - Tanár úr. – könnyebbült meg Patrick.  - Most pedig azonnal menjetek be órára! – figyelmeztette őket szigorú tekintettel – Remélem nem itt akartátok ellógni az első órát, mert akkor komoly büntetésre számíthattok! – folytatta tovább, miközben a gyerekek az ajtóhoz mentek.  - Dehogy is tanár úr! Mi csak kicsit levegőztünk, már épp indultunk volna. – mentegetőzött William.  - Jól van, tudom, hogy ti nem vagytok olyan elcsavargó típusok. – Csak menjetek be a terembe és mondjátok meg a kollégának, hogy én tartottalak fel titeket. – ajánlotta fel kedvesen.  - Köszönjük tanár úr, és elnézést kérünk! – sütötte le a fejét Natasha, de nem azért, amiért visszaéltek a bizalommal, hanem mert még mindig Mary járt a fejében.  Miután eltűntek a tetőről, ahova mindig szabad volt felmenni a diákoknak, mert biztonságos volt és még a kilátás is gyönyörű volt, azután, nem vehették észre, hogy az ajtó felett ott ült egész végig Mary és az üres és hideg tekintetével bámult maga elé.  A nap lassan telt el, ez még rosszabb volt Natashanak és barátainak, hisz minél előbb haza akartak érni, bár Natasha a világból akart kirohanni, hogy megszabaduljon végre a gonosz játék babától, amiről még mindig nem tudták, hogy micsoda valójában. Az utolsó óráról való kicsingetés után a diákok rohanni kezdtek a szekrényükhöz, hogy minél gyorsabban kijussanak a suliból. Egyedül Natasha nem sietett sehova, majd mikor barátai meglátták milyen rossz hangulatban van, oda mentek hozzá.  - Natasha hogy érzed magad? – kérdezte Patrick.  - Ne aggódj! – szólt közbe William, mielőtt még a lány válaszolhatott volna – Együtt maradunk és akkor nem lesz semmi gond! – próbálta nyugtatni.  - De mindenhol őt látom, ha nyitva van a szemem, ha csukva, az ő arca mosolyog rám, mintha csak idegesíteni akarna. – borult ki Natasha.  - Nővérkém! – üvöltötte Matt a folyosó végéről, mire mind hárman hátra néztek. Matt rohant feléjük mosolyogva, legalább neki jó napja volt. – Natasha! Most mondta George tanár úr, hogy apa azt üzente nekünk, hogy nem lesz otthon ma este, mert elment valami fontos tárgyalásra vagy mire. Ez igaz? – kérdezte érdeklődve.  - Igen, de ne aggódj, nem először nem jön haza estére, jól megleszünk mi ketten! – bíztatta öccsét, pedig valójában most még jobban reszketett és félt Marytől, de ezt megpróbálta nem kimutatni, nehogy Matt megijedjen vagy elbizonytalanodjon. Erősnek és határozottnak akarta, hogy lássák a barátai is, nem szeretett volna előttük egy gyáva nyúlnak tűnni. Ez sikerült volna neki, ám ekkor mindent elrontott a játék baba, ami most ott pihent velük szembe az egyik széken. – Ezt nem hiszem el! – omlott össze egy pillanatra, utána viszont harag öntötte el a szívét és hangosan felcsattant – Most már elég legyen! Elegem van ebből a babából, tűnjön el az életemből!  - Hé, ez meg hogy került ide? – kapta fel a fejét Patrick.  - Szóval ez lenne az a játék baba? – kérdezte ijedten William.  Pár percig farkas szemet néztek vele, az emberek lassan eltűntek a folyosóról és már csak ők álltak ott, mintha bebetonozták volna őket. Váratlanul egy idős takarítónő jelent meg egy szemetes zacskóval a kezében és megállt Mary előtt.  - Ez a tiétek? – kérdezte a gyerekektől.  - Nem! – csattant fel Matt, aki a félelemtől átkarolta Natasha derekát.  - Akkor kidobom.  - Elnézést! – szólalt meg Patrick – A szeméttelepre kerül majd ez a sok vacak?  - Nem, ezek eltüzelhető szemetek, el fogjuk égetni mind. – mondta meglepődve, nem tudta, hogy miért olyan fontos ez, de gyorsan túl jutott ezen és tovább állt.  - Halottad? Elégetik! – bíztatta Patrick Natashara nézve.  - De mikor, most azonnal el kéne, akkor végre vége lenne ennek a rémálomnak. – még mindig bizonytalan volt.  - Vége is lesz! – nyugtatta meg és mélyen a szemébe nézett.  - Haza mehetünk már? – törte meg a csendet Matt.  - Igen. Haza megyünk! – határozta el magát Natasha, már jobban érezte kicsivel magát.  - Tudjátok mit? Menjünk el együtt moziba, az most jót fog tenni higgyétek el. – vette fel az ötletet William.  - Igazán jó ötlet fafej, a moziban sötét van és ilyen lelki állapotban tényleg jót tesz, ha moziba megyünk, ahol bármi megtörténhet, minden kis zajra a frász jöhet ránk.  - Jól fogjuk érezni magunkat, beülünk egy jó kis vígjátékra! Susant és elhívjuk! – William tudta, hogy Patrick fülig szerelmes Susanba és ha ő is menne, Patrick azonnal támogatná az ötletét.  - Susan? – álmodozott. – Rendben van, meggyőztél!  - Natasha? – nézett rá kérdőn William.  - Jó. Rendben van.  - Akkor ezt megtárgyaltuk. – örült neki, még saját magát is megnyugtatta ezzel a hírtelen jött tippjével.  - Na indulunk már? – kérdezte feszülten Patrick, be lett sózva, amint megtudta, hogy Susant és elhívják.  Végül elmentek mind a négyen haza és megbeszéltek egy időpontot, hogy mikor és hol találkozzanak. Késő délután már mindegyikük ott volt a mozi előtt, kivéve Susant, őt még az nap nem is látták. Patrick egyre türelmetlenebb lett és fel-alá járkált percenként kérdezve, mennyi idő van:  - Mennyi idő van? – érdeklődött türelmetlenül.  - Fél perccel több, mint volt. – mondta egyre fáradtabban William. Hírtelen rezegni kezdett a telefonja, majd felvette, pár szólt váltott az illetővel, azután Patrickre nézett. – Susan volt az és mondta, hogy sajnálja, de nem tud eljönni.  - Mi? Ez biztos? – torpant meg a fiú.  - Igen.  - Ezt nem hiszem el. – szomorkodott és egyben bosszankodott is.  - De üdvözöl minket, főleg téged! – ütögette meg barátja vállát, aki ettől teljesen fellelkesült.  - Komolyan ezt mondta?  - Hát persze. – valójában csak simán üdvözölte mind a négyüket, de William gondolta, ha kiemeli, hogy haverját főleg üdvözli, akkor sokkal jobb kedvre derül.  Nem vártak tovább és bementek a terembe és megnéztek egy vígjátékot, ahogy tervezték. Tényleg jó volt, és arra a másfél órára el is feledték, hogy a napokban mi történt. Mikor vége lett, kijöttek és elváltak útjaik, Natasha és öccse együtt ballagtak haza, hogy egy jót pihenjenek és vacsorázzanak.  Már nagyon sötét volt, az óra pont este hét órát mutatott, Matt vidáman tört be a folyosóra, amikor megérkeztek:  - Hú de jó, hogy megjöttünk! – gyorsan levetette cipőjét és már rohant is a szobájába.  - Hello öcsi, aludj jól! – szólt utána az ajtóban állva. Natasha fáradt volt és éhes, egy jó zuhanyra vágyott és egy kiadós vacsorára, ám hírtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli, hamar rájött, hogy nem csak képzelődik – Te meg miért bujkálsz?  - Nem bujkálok. – lépett elő Patrick.  - Mit keresel itt ilyenkor?  - Hát… én csak, azért jöttem… - magyarázkodott, de váratlanul megcsörrent a telefon – Fel kellene venned, lehet, hogy a papád az. – nyugtatta, mert látta, hogy összerezzent a félelemtől a lány és Matt is oda rohant nővéréhez.  - Igen, lehet. – nyögte ki.  Lassan elindult a telefonhoz, de mielőtt még odaért volna az üzenetrögzítő felvette és a telefonáló rá is mondta, amit akart így mindhárman tisztán hallották a kislány hangját:  - Mary vagyok. Itt állok a buszmegállónál, nincs kedvetek játszani? Natasha szemeiben könnyek gyűltek össze és már majdnem sírni kezdett, ám Patrick hangosan rászólt:  - Nehogy sírni kezd nekem! Most nincs idő sírásra! Menjünk innen gyorsan!  - Na de… - szipogta a lány.  - Nem lesz baj, nyugodjunk meg! – határozta el magát a fiú, majd megragadta barátja karját és húzni kezdte maga után. Matt sem maradt le, utánuk rohant, át a kihalt városon. Nem soká eljutottak egy nagy csarnokszerűséghez, de távol, kint a város szélén az erdő közelében állt, elhagyatottan. Belül teljesen üres volt, csak néhány bordásfal állt, pár szekrény és elrongyolódott labdák a sarokban. A lámpák nem égtek, csak a Hold fénye világította meg a nagy termet. – Ez az, gyorsan, befelé!  - Mi ez a hely? – nézett körül meglepődve Natasha, de hangjában a reménytelenség csendült fel, mintha tudná, hogy úgysem tudnak elbújni, bárhova is mennek.  - Ez egy régi edzőterem, mostanában senki sem használja. – mondta Patrick.  - Nem így értettem.  - Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a titkos bázis. Senki nem tud róla, csak William és én, na meg egyszer elszóltam véletlenül Susannak is. – vakarta a fejét – Itt van minden, ami kell, de telefon nincs, ha tudod, mire gondolok. – kacsintott egyet.  Natasha végre megkönyebbült és mosolygott is, mintha már lett volna egy kis hite, hogy ma este nem lesz semmi baj. Patrick hálózsákokat húzott elő, az egyik szekrényből, valószínűleg Williammel hozták ide őket. Matt, nővére mögött aggódó tekintettel megszólalt:  - Figyelj Patrick wc-re kell mennem!  - Itt bárhol elintézheted. – mondta a fiú nyugodtan.  - Persze még mit nem!  Patrick vigyorogni kezdett, majd kikísérte Mattet egy csarnok melletti mellékhelyiségbe, ami már igen rozoga volt, de a célnak megfelelt. Addig bent Natasha elhelyezkedett az egyik hálózsákon és bámult maga elé, csendes volt az este, túl csendes.  - Patrick ugye itt vagy még?! – érdeklődött nyugtalanul Matt.  - Igen, de igazán siethetnél! – szólt kintről.  Rövid hallgatás után Matt újból megszólalt:  - Van egy kis probléma?  - Micsoda?  - Nincsen papír.  Natasha nem hallotta, mit beszéltek kint a fiúk, csak ült magányosan, ám váratlanul vendége akadt, tőle pár méterre a félhomályban. A játék baba volt az, a semmiből bukkant fel, de a lányra a frászt hozta, aki sikoltva lassan csúszni kezdett az ajtó felé, ami nagy csattanással becsapódott.  - Szia! Mary vagyok. Van kedved velem játszani? – kérdezte karját felemelve. Szája nem mozgott és nem is pislogtak szemei, mégis élt ez a játék baba és ott volt. Natashan eluralkodott a pánik, mégsem szólt egy szót sem, ott ült a padlón, tőle két méterre pedig Mary integetett neki barátságosan. – Mit játszunk? – kérdezte a lánytól. – Nekem van egy ötletem. – javasolta – Mit szólnál a bújócskához vagy a fogócskához? Vagy labdázzunk? Játszunk kidobóst? De akár gyilkosozhatunk is. – erre Natasha a félelemtől reszketve felállt és kiutat keresett szemével, de minden zárva volt. – Ha nem játszasz velem, akkor én fogok nyerni, játék nélkül. – a lány arcán verejtékcseppek jelentek meg, de még mindig szótlanul állt – Natasha, vesztettél! – mutatott rá. – hírtelen nem tudott a lány megmozdulni, de nem azért, mert annyira megrémült, hanem mert olyan érzése támadt, mintha lekötözték volna, bár nem látott semmit.  - Ne! Kérem ne! – ordította el magát. – Segítsen valaki! – ez volt az utolsó, amit ki tudott mondani, mert most a száját is befogta valami, amitől nem tudta kinyitni azt.  Teste felemelkedett a talajtól legalább egy méterre és teste teljesen megmerevedett, két karja oldalánál pihent, egyik végtagját sem bírta megmozdítani, csak a fejét. Eközben kint meghallották a kiáltást, és Matt megrémülten megkérdezte Patrciket:  - Ez meg mi volt?  - Natasha! – ordította el magát Patrcik, majd rohanni kezdett a zárt ajtóhoz.  - Ne hagyj itt! – kiabált utána megijedve Matt.  - Natasha! Natasha! – feszegetni kezdte az ajtót, de sehogy sem akart kinyílni. Miután nem bírt vele az ablakokhoz ment, de azok még reménytelenebbek voltak.  - Patrick! – szólt egy hang a fák közül kilépve.  - Susan! – lepődött meg Matt.  - Hol van Natasha? – kérdezte lihegve Susan, egész eddig futhatott.  - Bent ragadt, mi meg kint. – mondta Patrick, miközben bejáratot keresett, annyira el volt foglalva, hogy meg sem lepődött, hogy váratlanul felbukkant Susan.  Ez alatt a csarnokban Natasha mozdulatlanul lebegett a padló felett, előtte Mary állt és bámulta. Farkas szemet néztek egymással, Natasha szeméből a félelem tükröződött, míg Mary üres tekintetéből semmi, bár egy kis csillogás, mintha arra utalt volna, hogy élvezi a dolgot.  - Szerintem, most játszunk leszakítósdit. – mondta a baba, majd felemelte egyik karját és egy nagy lendülettel a másik irányba fordította, erre Natasha felsikoltott. Mintha kerékbe akarták volna törni, ehhez hasonló volt a fájdalom, amit érzett most a lány és szemeit ellepték a könnyek. Alig bírta a fájdalmat erővel, de még tűrte, de szerencséjére a szorítás és húzás engedett és végül teljesen ellazult, ekkor megint Maryre nézett. – Ez uncsi, játszunk inkább kiszakítósdit! – vetette fel jó kedvűen. – Mondtam már neked, hogy milyen szépek a szemeid?  Natasha a legrosszabbra gondolt és vadul rángatózni kezdett, de csak elfárasztotta magát ezzel és feladta. Hírtelen mintha egy kéz ragadta volna meg arcát és felhúzta bal szemhéját, hogy jobban a szemgolyóhoz férjen. Rettegett, tudta, hogy most már nem menti meg senki és pár perc múlva elveszti mindkét szemét. A ballal nem látott semmit, annyira elöntötte a könny, csak a másikkal figyelte, hogy Mary rezzenéstelen arccal nézi, mi történik. Natasha még egy utolsó próbát tett a kiszabadulás érdekében és újból vadul rángatózni kezdett, de a helyzete csak rosszabb lett. Annyira összeszorította most a játék baba a testét, hogy levegőt is alig kapott, majd zsebéből kiesett ruhazsebkendője, amivel még Mary arcát törölte meg. Egy pár percig nem történt semmi, Natasha végleg feladta a reményt, hogy megmenekül, ám ez a várakozás, még őt is meglepte. Mary a ruhazsebkendőt nézte, ami nem rég pottyant ki a padlóra, majd mindkét karját derekára tette és ezt mondta:  - Vége a játéknak. Úgy látszik, te nem élvezed annyira a dolgot, ez pedig nem szép dolog. – a szorítás egyre gyengült Natasha körül, végül teljesen megszűnt és a földre huppant. Csodálkozva tekintett a babára, hogy vajon mitől változott meg így hírtelen és miért engedte el. – Natasha! Megtarthatom ezt a zsebkendőt emlékül? – vette fel a földről, ami fele akkora volt összehajtogatva, mint saját maga. – Ígérem vigyázni fogok rá! Azért egyszer még játszhatnánk valamikor! A viszontlátásra! – rezzenéstelen arca megváltozott, pír jelent meg orcáján és mosolyogva integetett, majd egy szempillantás alatt eltűnt.  Natasha tátott szájjal bámulta, míg el nem tűnt, arcán a könnycseppek és verejtékek összefolytak. Mögötte az ajtó kivágódott és Susan rohant be, mögötte pedig Matt.  - Natasha! – üvöltötte Matt.  - Nem esett bajod? – kérdezte aggódva Susan, majd átölelte barátnőjét, aki még mindig maga elé bámult.  - Miért? Nem értem miért? – tűnődött el.  - Képzeld Mary nekem is telefonált, azt mondta veled akar játszani. Elrohantam hozzátok, de senki sem volt otthon, ezért iderohantam hátha itt lesztek. Talán az elején tényleg csak játszani akart és csak veled. – elmélkedett, majd szorosan átölelték egymást, ám hírtelen nagy csörömpölés törte meg a csendet. Patrick ugrott be ablakostul, és ripityára törte az üveget, zajos megérkezése után körülnézett a csarnokban és meglátta a lányokat. – Patrick? – kérdezte Susan megdöbbenve.  - Hol vagy Natasha, megmentelek! – üvöltötte a fiú, majd döbbenten vette észre a többieket. – Susan, te meg hogy kerülsz ide?  - Patrick! A fejed! – mutatott rémülten a fiúra Susan.  - Mi az? – majd érezte, hogy valami végig folyik arcán. A vére volt az, ugyanis az üveg szétvágta a fejét, mikor beugrott. – Mi a fene? Áááá… segítsetek! – ordította el magát, majd Susan odarohant hozzá, hogy elállítsa a vérzést.  Még az nap este bekísérték Patricket a kórházba, akinek nem voltak súlyosak a sérülései és reggel kiengedték onnét, miután benn fogták megfigyelésre. Mary azóta az éjszaka óta egyiküket sem hívta többé és soha sem látták viszont, a legnagyobb megkönnyebbülésükre, főleg Natasha örült ennek, visszatért belé az élet, úgy, mint régen együtt szórakoztak, mind az öten.  Egyik délután egy kislány és mamája sétáltak az utcán, mikor a gyermek egyszer csak megszólalt:  - Nézd anyu, milyen aranyos játék baba! – mutatott egy göndör, szőke hajú régi ruha babára, akin rózsaszín szoknya volt és piros masni a hajában.  - Ne nyúlj hozzá! – húzta vissz lány kezét. – Szemetet nem veszünk fel az utcáról! – figyelmeztette.  Ezután tovább mentek a dolgukra, de nem vették észre, hogy a játék baba utánuk fordította a fejüket és addig bámulta őket, míg el nem tűntek. Még aznap este megcsörrent náluk a telefon és a leggyorsabb vette fel, a kislány, ki észre vette a babát.  - Halló, tessék? Ki beszél? – kérdezte.  - Mary vagyok, játsszál velem! – szólt bele aranyosan egy lány.  Mint említettem, sok játék baba létezik a világon, egyesek beszélni is tudnak, mozogni, szarni, hugyozni, de ezek is hozzá tartoznak az élethez, még sincs olyan baba a világon, mint Mary, ki egyéni módszereivel akar rávenni, hogy játsszál vele. Érdekes, hogy nem a kisgyerekek játszanak vele, hanem ő a kisgyerekekkel. Ezért ha egy nap meglátsz egy játék babát az utcán, kerüld el, nehogy este megcsörrenjen a telefon, hogy valaki azt kérje tőled… játsszál vele, mert lehet, hogy Mary már mögötted áll!

2012.01.10. 14:37 Maga a halál;))

Az isteni masszázs.. Volt egyszer egy pasas aki egy thai masszázst.El is keszték maszírozni.....akupunktúrát alkalmaztak.(tűket szúrkáltak bele.)a férfi kicsit megijedt de élvezte...Majd a masszőr fontos hívást kapott és otthagyta gyertyafénynél.Arra ébredt a férfi, hogy minden lángolt így ijedtében leesett az ágyrólés átszúrta a tű a testét, mindent elöntött a vér.Azóta minden masszázsnál jelen van a férfinak a szelleme és besegít...

2012.01.10. 12:07 Kittu

Bocs! Kittu a nevem! :)

[714-695] [694-675] [674-655] [654-635] [634-615] [614-595] [594-575] [574-555] [554-535] [534-515] [514-495] [494-475] [474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]