Új bejegyzés Frissítés

2012.05.01. 10:43 Ádám Éva

Vétkes éjjel   Még régen,egy pár,Suet és Johnt,a Grinnereket,egy szellem ölte meg.Az egéssz úgy kezdődött,hogy a szokásos vacsorájuk után,lefeküdtek.Ekkor Sue egy szokatlan hangot hallott a konyhából.-John!John!!John!!-keltegette Sue.-He,mi miaz?-Fura hangokat hallok a konyhából.Felkapcsolták a villanyt,fogták a botot,és mentek le.Egy szellem volt,kinek arcát nem látták,bár igaz,hogy abban az időbe,ha egy szellem emert öl,a szellem,meghal.A szellem csak kiáltozott:MEGHALLTOOOK,MEGHALLTOOOOK!Sue és John meg rémültek.Ekkor Sue szeméből és szájából tengernyi vér folyt.-Sue!Sue!!Térj magadhoz!De már késő volt.John szája reszketni kezdett,amikor látta,hogy felesége bőre elkezdett rohadni.Ekkor John nem kapott levegőt,és megfulladt.Igy veszett oda a két fiatal pár.     Nem volt mit tenni.30 év múlva,1500ban,már senki sem emlékezett rájuk.Sirjuk mohás,törött volt,semmi emlék a Grinner családból.Egy árva lány,akinek a szülei meghaltak,és senki sem tudott felőlük,és a 8 éves lány,Trian egyedül élt egy elhagyott házban,ahova egy ember akart beköltözni,de túl szegény volt,ezért ott hagyta.egye este,a lány aludni készült,de egy kicsit lenézett a pincébe,mert ez nála szokásos volt.   Nem látott semmit,igy ment aludni.     1/10

2012.04.30. 09:54 cod.emo

tőlünk az nagyon messze van ugyanis mi kisszálláson lakunk egy faluba.

2012.04.27. 20:44 Szellem

Érdemes bevizsgáltatni a házat. Ha Nyíregyházához közel laktok, beválalom hogy kiküldök egy ismerőst, nézze át. Lehet nincs, de az ilyen esetek nem vicces, se játék. Lehet nincs ott semmi, csak te érzed/látod ugy.:)) 2012.04.25 10:07 cod.emo Ezek szerint szellem van a lakásunkban???????? De coooooooooooollllllllllllllllll!!!!!!!!!!!!!! Bár néha nagyon ilyesztő főleg ha egyedül vagyok otthol este és horrorfilmet nézek vagy valami mást!!!!!

2012.04.27. 09:46 Ádám Éva

Új történetek háza     Volt egyszer egy anna nevű kislány akinek a szülei meghaltak mert egy gyilkos járt a házukba és mivel annának a ház leg eldugottabb területén volt a szobája ezért a gyilkos őt kihagyta...   Ezért anna a nagymamájához került akit a család nem ismert és anna se...   eltelt pár hónap és eljött anánnak a szüleinek halálának évfordulóka ami péntek 13.-ára esett..   anna most is mint mondíg teljes nyugalomba lefeküdt aludni ám egyszer csak 12:43-perckor nyikorgást hall a nagymamájának szobája ajtója felől..   kicsit felriad de gondolja ,hogy csak vízért ment a nagyi.   Ám ekkor csak látja hogy vörös fény szűrődik be a szobája ajtajának az alján..Ekkor az ajtó kínyílik és a kislány nagyon nagyon fél és nem tudja vajon mi lehet és ekkor sszörnyű látvány terül a kislány elé   A szüleinek holtteste dől be az ajtón élettelenül.A kislány óriásit sikír és kiszalad a nappaliba ekkor meglátja a nappali falán a vérrel felírt feliratot:   -Téged kifelejtettelek... DE MOST MÁR NEM FOGOK HIBÁZNI- és a felirat mellett agyvelők és szervek voltak felkenve.   A kislány majdnem már belahalt az ijedtségbe és ekkor az ajtó nyikorgott és a nagymamájának átszúrt holtteste volt elötte minek a szájából vér csurgadozott   Ekkor a holttest a kislányra dőlt akinek a szíve mostmár a torkában kalapált és a térdei remegtek.   Ekkor a kislány meglát egy félholt ember akinek rothadó hús szaga van és tiszta vér és szemei vörösen izzanak   A híradóban másnap a nyolc órás hiradóban bejelentették hogy rejéjjesen eltűnt egy kertvárosi család és hogy keresik őket   Hát ezt a családot ölte meg a félholt ember aki valószínűleg nem ember hanem maga a SÁTÁN.     5/b   Az 5/b osztály Cserépvár aljára ment három napra osztálykirándulni. Az osztályfőnök és egy testnevelő tanár ment velük. A buszon a fiúk kitaláltak egy erdei szörnyecskét, akit Góllamnak neveztek el (szeretik a Gyűrűk urát) Mindenfélét mondtak, hogy lenyakazza a gyerekeket, meg hogy folyton csak azt mondogatja, hogy "jön a Góllam". Direkt a lányok ijesztgetésére találták ki. Megérkeztek Cserépvár aljára. A szállásuk a hegy tetelyén volt, egy erdő mellett. Az épület belsejében egy hosszú folyosó volt, melynek két végében nyílt 2 szoba. Egyik végébe a lányok, másikba a fiúk rendezkedtek be. A folyosón több szoba is volt, ott aludtak a tanárok és a buszsofőr. Kívülről a szállás udvara felöli oldalon három bejárat volt: első a fiúk szobájába nyílt, második a folyosóra, harmadik a lányokhoz. A szobák nem éppen öt csillagosak voltak, sok volt a pókháló, és hideg volt a padló. Egy nagy ablak pont az ágyak fölött helyzkedett el, és a szobából nyíló kis háromágyas helyiségben egy bezárt, asztallal eltorlaszolt ajtó volt. Este, mikor besötétedett, és nem lehetett már kimenni az udvarra, a gyerekek a szobájukban játszottak. A lányok zenét hallgattak, közben táncoltak és zseblámpával diszkófényeket csináltak. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón, a lányok felsikítanak. -Jön a góóóllam, jön a góóóllam- kiabálták a fiúk ritmusosan. Renáta kiment a folyosóra, és egy párnával elkergette őket. Visszament, és ment tovább a zenélés. Hallották a fiúk vihogását a folyosón. Most Vanessza ment ki. Neki nem kellett párna, elég jól tud pofozkodni (én tudom...). Visszajött, és rémtörténeteket kezdtek mesélni egymásnak. Volt hercegnős is, kung-fu piroskás, meg ismertebb történetek is, mint pl. a baba. Nagyon féltek, csak Leila tartotta hülyeségnek az egészet, így Emőkével átment a háromágyas szobába. Éppen Emese egy nagyon félelmetes rémtörténetet mesélt, mikor Jenci berontott a szobába fekete-fehér csíkos pizsamában: -Mi folyik itt kislányok!!!!!!!!!!???- mondta félelmetes hangon.   Az összes lány elkezdett sikíta és sírni. Mindegyik fiú bement a lányok szobájába, hogy megnézzék, mi ez a tömegsírás. -Tanárnő, a fiúk ijesztgetnek minket!- sírt tovább Vanessza. A tanár lelkifröccsözött a fiúknak, és visszaküldte őket a szobájukba. Lefeküdtek aludni. Már nagyon késő lehetett, mikor néhány lány felébredt a kinti neszezésekre. Szuszogást, és kaparást hallottak az ablak alatt. Tudták, hogy ezek nem a fiúk, hiszen már rég aludtak. Viszont nem mertek mást tenni, csak a nyakukig felhúzták a takarót, és aludtak tovább. Másnap, mikor felébredtek fél hét felé, körbenéztek a szobában. Mindenkinek megvolt a feje. Megreggeliztek, és elmentek kirándulni egy közeli, picike várromhoz. Utánna visszamentek a szállásra, be a szobájukba. Minden szana-szét volt, az ágynemű összedúrva, Sziszi sminkestritikülje kiborítva, nadrágja az én táskámba, a táskák kilükve a szekrényből. Néhány lány hisztit rendezett, meggyanúsították egymást, végül a buszsofőrre gyanakodtak. Összeszedték a szájfényeket, ruhákat, és elfoglalták magukat. Átjött Bence: -Hallom itt járt a Góllam.- és elkezdett jön a Góllamozni. A lányok visszakergették a szobájába, és visszamentek a sajátjukba. Elgondolkodtak azon, amit Bence mondott... A sofőrt sem gyanúsíthatják, mert ő tankolni volt a busszal. Az osztálytársaik mind ott voltak a romnál. Rajtuk kívül pedig senki sem volt a szálláson. Így hát lehet, hogy ez a Góllam tényleg létezik, és ő trimbolta össze a szobájukat!  -De ez őrültség, hiszen csak kitalálták ezt a micsodát! Nem létezik!- kiabált Vanessza. -És ha mégis? Jaj, én úgy félek!- egy másik lány. Megint beesteledett, kint már sötét volt, a lányok ismét a szobájukban játszottak. Telefonról ment a Cotton Eyed Joe, hárman táncoltak az ágyak előtt, a többiek az ágyból zseblámpával diszkófényeket csináltak. Megint hallottak valami fura zajt, de azt hitték, csak a zene rossz minőségű, így nem törődtek vele. A zene a végéhez ért, és csend lett. Tisztán hallották kintről a zajokat: -Jön a Góllam, jön a Góllam! -Tanárnő, a Ricsiék már megint piszkálnak minket!- óbégattak páran. De nem jött válasz. A tanárnő fürdött, áthallatszott a víz csobogása. Úgy tudták, a fiúk meg pókereznek a tanbával. Nagyon féltek, mindannyian a szoba közepén lévő összetolt ágyakra másztak, és összebújva betakaróztak. Füleltek. Még lélegzetet is alig vettek. A víz még mindig folyt a fürdőszobában, de odakint csönd volt. Hirtelen kicsapódott az ágy fölötti ablak, és beugrott rajta egy kis szörny!!! -JÖN A GÓLLAM, JÖN A GÓLLAM!!!- a lányok sikítottak, ahogy kifért a szájukon. A lény egy pillanat alatt lecsapta mindegyik lány fejét. Áthallatszott a fiúkhoz az ordítás, akik azt hitték, megint csak megijedtek valamitől, de azért átszaladtak megnézni. Levente kinyitja az ajtót: -Jaj, már megint mitől ijed...- ekkor elhallgatott. Végig nézett, és a lányok levágott fejeik szanaszét hevertek a padlón. Ekkor előugrott a hátuk mögül a szörny. -JÖN A GÓLLAM, JÖN A GÓLLAM!!!- és a fiúk fejét is levágta. Még mindig folyt a víz a fürdőszobában, de a tanárnő már meghalt. Május óta senki sem látta az 5/b osztályt.

2012.04.27. 09:41 Ádám Éva

Új történetek háza     Sok-sok éve történt Skóciában. Egy fiatal házaspár, Duncan és Janet Baxter és két gyermekük egy öreg házba költöztek, nem messze Edinburghtól.  Egy nap, nem sokkal a költözésük után, Baxterék kutyája, Rex, vadul ugatni kezdett az ebédlőben. Mr. Baxter berohant a szobába megnézni, hogy mi történhetett. Rex a falra ugrált, mintha el akarna kapni valamit. Aztán a kutya eldőlt,s mozdulatlanul hevert a padlón. Mr. Baxter a falra nézett. Nem látott semmit.Abban a pillanatban valami nagyon-nagyon hideget érzett.Letérdelt Rexhez. Az eb halott volt. Ezután elkezdődött a tortúre. Minden éjszaka ugyanolyan volt. Először az ablak kicsapódott és az ajtók nyikorogni kezdtek. Majd egy borzalmas sikoly, utána egy férfi nevetése. Kegyetlen és szörnyű nevetés volt ez. Hamarosan a család egyetlen tagja sem bírt elaludni.  Egy este, amikor Mrs. Baxter hajat mosott a fürdőszobában, hirtelen jéghideg ujjak érintését érezte a vállán. A nő belenézett a tükörbe. Senki sem állt mögötte. Mrs. Baxter felsikított, lerohant az ebédlőbe, ahol meg is találta férjét. Mielőtt bármit elmesélhetett volna neki, minden lámpa lekapcsolódott, és a nő valami meleget és nedveset érzett az arcán. A lámpák újra felkapcsolódtak. Mrs. Baxter felnézett. A plafonon egy nagy, vörös folt éktelenkedett. Vér csöpögött le belőle. Baxterék másnap kiköltöztek a házból. ***               Tíz évvel később egy Andrew McStay nevű fiatal fiú, mesélt a barátainak a házról. -Több mint tíz éve üresen áll-újságolta- Az emberek szerint kísértetek laknak benne. De én nem hiszek a szellemekben! -Fogadok, hogy nem mernél ott tölteni egy éjszakát -felelte egyik barátja.  -De igenis mernék! Miért is ne? - vágott vissza Andrew.  -Akkor jó - válaszolt a barátja - 50 fontot teszek rá, hogy nem bírod ki!             Andrew habozott. Nem igazán akart a házban maradni, de nem akart gyávának tűnni barátai előtt.  -Rendben - szólt végül - Megteszem! És így történt, hogy Andrew McStay elment az öreg házba egy hideg téli estén.   ***   Amikor Andrew belépett az ajtón, rá kellett jönnie, hogy nagyon sötét van. A fiú megpróbálta felkapcsolni a lámpát, de nem volt áram a házban. El akart menni, de nem akarta, hogy barátai kinevessék. Talált egy gyertyát, és meggyújtotta. Elsétált az ebédlőbe. A tekintete hosszasan elidőzött egy régi olajfestményen a falon. Amíg a képet nézte, felfedetett egy különös foltot a plafonon. Nem látta tökéletesen, ezért közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. Abban a pillanatban lépteket hallott az ajtó felől. Hirtelen egy émelyítő sikoly hangzott fel, amit egy férfi nevetése követett. Borzalmas nevetés volt. Andrewnak elakadt a lélegzete.  A fiú ki akart menekülni a szobából, de horrorisztikus módon zárva találta az ajtót! Andrew vissza akart fordulni, de mielőtt akár megmozdulhatott volna, jéghideg ujjak fonódtak össze a nyaka körül. Majd elsötétült előtte a világ.   ***   Másnap reggel a barátai ájultan találták Andrew-t az ebédlő padlóján. Nagy horzsolások éktelenkedtek a nyakán és egész arca tele volt karmolásokkal. A fiú eszméletlen volt ugyan, de élt. A barátai azonnal az edinburghi kórházba vitték őt.  A következő huszonnégy órában Andrew még ájult maradt. Aztán egyszer csak lassan kinyíltak szemei. A doktor utasítása szerint még egy darabig ágyban kellett maradnia, és ki kellett pihennie magát. Még aznap a rendőrök meglátogatták Andrew-t a kórházban. Azt akarták tudni, hogy miért ment Andrew a házba, meddig maradt, és mi történt. Andrew mindent elmondott nekik, amit tudott.  Azon az estén két rendőr érkezett a házba. Egy rendőrkutya is volt velük. Körbenéztek. Amikor az ebédlőbe érkeztek, felfedezték az olajfestményt. A kutya hirtelen izgatott lett, és elkezdett ugrálni a falra. A rendőrök alaposan megnézték a falat, de nem találtak ott semmit. Akkor a kutya mérges ugatásba kezdett. Végül a rendőrök úgy döntöttek, hogy lyukat fúrnak a falba, hogy lássák, van-e valami érdekes a falban. Fél óra múlva egy elrejtett valamire bukkantak. A 'valami' egy hatalmas fémdoboz volt. A rendőrök felnyitották. A dobozban több száz aranypénzre akadtak.    Csisszkop...   Volt egyszer egy kisfiú. A szüleivel lakott eggyütt. Éppen a mesét nézték mikor hírtelen megszakították az adást. - Fontos hírt kell közölnünk a nézőkkel. Szólalt meg a műsor vezető. Egy Szihopata elszabadúlt a  Kisöböli börtönből. Úgy lehet felismerni hogy egyik lába helyére egy bot van beillsztve.... A szülők megijedtek ugyan is Kisöbölben laktak. A 7 éves kisfiút nem érdekelte hanem , elment lefeküdni. Másnap a szülők azzal a hírrel fogadták, hogy elmennek egy hotelbe 1 napra.   ESTE:   - Este nyolckór indulás az ágyba. Mondta az anyuka, és megpuszilta a kisfiú fejét.   - Légy jó! Tette hozzá az apja, majd kibaktattak a házból.   A kisfiú úgy tett ahogy mondták, 8 órakkór bebújt az ágyába. De felrijasztotta egy hang: Csissz-kopp , csissz-kopp. A hang az udvarról jött, majd egyre közelebb és közelebb hallotta. Annyira megijedt, hogy bebújt ágya alá. Hallotta, hogy az ajtó nyitódik, és már a házban hallotta a hangot: Csissz-Kopp, csissz.kop. Másnap mikor a szülők haza jöttek, holtan találták fiukat. A kezébe bele volt vésve:  Legközelebb ne hagyjátok egyedül ...   14 éves vagyok.   a legjobb barátnőmmel (aki egyébként a szomszédunk) eldöntöttük, hogy koleszba költözünk, mert otthon nagyon furcsa dolgok történnek velünk. Többször is 6 óra után értünk haza az iskolából. mindig gyalog jöttünk haza, és ijesztő hangok kísértek minket. Mintha valaki követett volna.   A kollégiumba megváltoztak a dolgok, egy ideig.   nem rettegtünk semmitől, nem voltak furcsa hangok, és semmi ilyesmi.   Az egyik este, télen, bulit rendeztünk a kolesz ebédlőjében. minden gyerek ott volt, mi legalább is azt hittük. nagyon jól éreztük magunkat.   Hajnali 3kor kimentünk ennivalóért a büfébe. Nagyon megilyedtünk, amikor láttuk, hoy egy iskolás lány áll az ajtó előtt. A féle keze le volt amputálva. Elég ilyesztő látvány volt. Megkérdeztük hogyan történt.   - Amikor hazaértem az iskolából bementem anya szobájába, éééésss....-a lány hangja remegett. - és az anyukám holtan feküdt az ágyon. az arca és a keze üveggel volt összevágva. nagyon megilyedtem, remegtem. azonnal a telefonhoz rohantam de elestem és teljesen kifordult a kezem. ezért kellett levágni.   megkérdeztük, hogy hol történt az eset. - jászberényben, a gesztenye utcában. de miért?   nagyon megrémültünk, mert MI IS A GESZTENYEUTCÁBAN LAKTUNK, JÁSZBERÉNYBEN.   most egyébként a pesti koleszba járunk, jó messze jászberénytől, ezek után biztosan félve  megyünk haza.!!!! ”

2012.04.26. 08:31 Ádám Éva

Új történetek háza     Csönd   Hallgass reám, szólt a démon, amint kezét a fejemre tette. A vidék, amelyről beszélek, egy szomorú vidék Líbiában, a Zaire folyó határainál. És ott nincs nyugalom, nincs csönd.   A folyó vizei sáfrányos, beteg színűek; és nem a tenger felé folynak, hanem örökre és örökre remegnek a Nap vörös szeme alatt kavargó és vergődő mozdulatokkal. Sok mérföldre, a folyó iszapos medrének mindkét oldalán hatalmas vízililiomok sápadt pusztasága terül el. Ezek egymás felé sóhajtanak ebben az elhagyatottságban, és az ég felé nyújtják hosszú és kísérteties nyakukat, és örökké ide-oda ingatják fejüket. Valami bizonytalan mormogás száll fel közülük, mint a földalatti víznek a csobogása. És a liliomok egymás felé sóhajtanak.   De birodalmuknak van határa - a sötét, borzalmas, büszke erdőnek a határa. Itt, mint hullámok a Hebridák körül, az alacsony cserjék folyton mozgásban vannak. Pedig semmiféle szél nincs az ég alatt. És a magas, ősi fák örökké ide-oda hajladoznak recsegő, hatalmas hangon. És magas ormaikról örökké hull a harmat. És a gyökereiknél különös, mérges virágok nyílnak, forgolódva nyugtalan álmukban. És a magasban, zúgó és hangos lármával, örökre rohannak a szürke felhők nyugat felé, mígnem vízesésként hömpölyögnek alá a látóhatár tüzes falán. És nincsen semmi szél az ég alatt. És a Zaire folyó partjain nincs sem nyugalom, sem csönd.   Éj volt, és esett az eső; és amíg esett, eső volt, de mikor lehullott, vérré vált. És ott álltam az ingoványban a magas liliomok között, és az eső a fejemre hullott, és a liliomok egymás felé sóhajtottak elhagyatottságuk ünnepiességében.   És egyszerre csak a Hold fölkelt a vékony, kísérteties ködön keresztül, és vörös volt a színe. És a szemeim egy hatalmas, szürke sziklára tévedtek, amely a folyó partján állott, és meg volt világítva a holdfénytől. És a szikla szürke volt, és kísérteties, és magas, és a szikla szürke volt. Homlokán betűk voltak a kőbe vésve; és én keresztül gázoltam a vízililiomok mocsarán, mígnem közel értem a parthoz, hogy elolvashassam a betűket a kövön. De nem tudtam kibetűzni őket. És már-már visszaindultam a mocsár felé, mikor a Hold vörösebben kisütött, és megfordultam, és megint a sziklára néztem és a betűkre; és a betűk ezek voltak: ELHAGYATOTTSÁG.   És fölnéztem, és egy férfiú állott a szikla csúcsán; és én elrejtőztem a vízililiomok közé, hogy kifürkésszem a férfiú mozdulatait. Magas és előkelő külsejű ember volt, és vállától a lábáig egy régi római tógába volt burkolva. És alakjának körvonalai bizonytalanok voltak, de a vonásai egy istenség vonásaira vallottak; mert az éjnek, és a ködnek, és a Holdnak, és a harmatnak a köpenye nem takarta el arcának vonásait. És a homloka fönséges volt a gondolattól, és a szeme zavaros a gondtól; és az arcán levő néhány ráncból kiolvastam történeteket bánatról és fáradtságról és az emberiségtől való undorról, és a magány utáni vágyakozásról.   És a férfiú ült a sziklán, és kezére támasztotta a fejét, és elnézett az elhagyatottság fölött. Lenézett az alacsony, nyugtalan bokrokra és föl a magas, ősi fákra, és még magasabbra, föl a zúgóégre és a vörös Holdra. És a közelében feküdtem a liliomok védelme alatt, és figyeltem az ember mozdulatait. És az ember reszketett a magányban; de az éj eltűnt, és ő ott ült a sziklán.   Ekkor lementem a mocsárba és messze belegázoltam a liliomok sűrűjébe és szólítottam a vízilovakat, melyek a mocsár iszapjában laktak. És a vízilovak meghallották hívásomat és a behemóttal együtt eljöttek a szikla tövébe és hangosan és félelmetesen üvöltöztek a Hold alatt És én a közelben hevertem és figyeltem az ember mozdulatait. És az ember reszketett a magányban; de az éj eltűnt és ő ott ült a sziklán.   Ekkor megátkoztam az elemeket a fölfordulás átkával; és egy rettenetes zivatar támadt az égben, ahol azelőtt nem volt szél. És az ég elfakult a zivatar hevességétől, és az eső ráhullott az ember fejére, a folyó kínjában tajtékzott, és a vízililiomok sikoltoztak, és az erdő széttöredezett a szélvésztől, és mennydörgött, és hullott a villám, és a szikla megingott alapjaiban. És én a közelben hevertem rejtekhelyemen, és figyeltem az ember mozdulatait. És az ember reszketett a magányban; de az éj eltűnt és ő ott ült a sziklán.   Ekkor megharagudtam, és megátkoztam a csönd átkával a folyót, és a liliomokat, és a szelet, és az erdőt, és az eget, és a mennydörgést, és a vízililiomok sóhajait. És ezeken megfogant az átok, és elcsöndesültek. És a Hold nem bandukolt föl többé ösvényén az égen, és a mennydörgés elhalt, és a villám nem csillant föl többé, és a felhők mozdulatlanul lebegtek, és a vizek visszasüllyedtek szintjükre, és úgy maradtak, és a fák nem hajladoztak többé, és a vízililiomok nem sóhajtottak többé, és a zúgás nem hallatszott tovább közöttük, és zajnak még az árnyéka sem tűnt föl a hatalmas, végtelen sivatagban. És fölnéztem a Szikla betűire, és azok megváltoztak; és a betűk ezek voltak: CSÖND.   És a szemeim a férfiú ábrázatára tévedtek, és az ábrázata halvány volt a rémülettől. És hirtelen fölemelte fejét a kezéről, és fölállt a sziklán, és hallgatózott. De nem volt semmi hang a hatalmas, végtelen sivatagban, és a betűk a sziklán ezek voltak: CSÖND. És az ember megremegett, és elfordította arcát, és elfutott messzire, sietve, úgyhogy nem láttam többé.       Az ovális arckép       Szolgám nem engedte meg, hogy súlyosan sebesülten kinn, a szabad ég alatt töltsem az éjszakát és ezért szinte erôszakkal bevitt egy elhagyott kastélyba. Az Appenninek hegyei közt volt ez a kastély: a pompának és borúnak vegyüléke - amilyen nem egy néz itt le a völgyekbe, a valóságban csak úgy, mint a regényírók képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és kevésbé pompázatos bútorzatú szobában vertünk tanyát az épület egy távolesô tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Falairól kárpitok csüngtek alá és mindenféle hadiemlék díszítette, de feltunt az is, hogy gazdagfaragású aranyos keretben milyen sok lélekkel teli, legújabbkorú festmény nézett a késôi vendégekre.    Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de a legmélyebb érdeklôdéssel merültem ezekbe a képekbe, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a sok fülkét is díszítették, amelyek a kastély bizarr építkezésének szükségszeru következményei voltak. Megkértem Pedrot, hogy zárja be a nehéz tölgy ablaktábálkat - már éjszakára járt - és gyújtsa meg ágyam fejénél a magas, karos gyertyatartót. És megkértem arra is, hogy húzza el a fekete bársony függönyöket baldachinos ágyamról, mert teljesen át akartam magamat adni a képek szemléletének és annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam.    A könyvecske a képek bírálata és leírása volt. Sokáig, sokáig olvastam és egészen odaadtam magam a rajongó szemlélôdésnek. Rossz volt a világítás, a gyertyatartó rossz helyen állott és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet. De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most teljesen megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtôzött el. És az élénk világosságban egy kép tunt elém, amelyet eddig nem láttam.    Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehúnytam szemem. Hogy miért, azt magam sem tudtam, de mialatt lezárt szemmel feküdtem, arra gondoltam, hogy mi is történt, hogy mért kellett a szemem behúnynom. Ösztönös mozdulat lehetett, hogy idôt nyerjek gondolataimnak, - hogy bizonyossá váljék bennem, hogy látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és elôkészítsem képzeletemet arra az idôre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek a képre.    Néhány pillanat múlva kinyitottam szemem és merôn a képre szegeztem.    És meggyôzôdtem róla, - a legkisebb kétségem is eltunt aziránt - hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény szétverte érzékeimrôl az álomködöt és szempillantás alatt visszahívott az eleven a való életbe.    A kép egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, (úgynevezett vignette alak) - sokban Sully közkedvelt fejeire emlékeztetett. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe a mély, bizonytalan árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Az ovális, faragott keretet gazdag aranyozás vonta be. A kép csodálatos remekmu volt.    De ami a kép láttára olyan hirtelen és váratlan erôvel kerített hatalmába, sem muvészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem lehetett. És a legkevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élônek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról maga a rajz különössége, a keret ovális alakja meggyôzhetett abban a nyomban - és az ilyen gondolat lehetôségét teljesen kizárta.    Sokáig, majdnem egy órahosszat töprengve ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merôn a képet. Végül is azt hittem, hogy a kép annyira élethu, arckifejezése annyira való, hogy az elsô pillanatra meglepett, azután megzavart, megijesztett és teljesen rabjává tett.    Mély és illô tisztelettel visszatoltam elôbbi helyére a gyertyatartót. S miután így nyugtalanságom eltunt látásom körébôl, kiváncsian fellapoztam a könyvben, hogy mit mond a képrôl és történetérôl. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi meglepô és érdekes sorokat olvastam:     "Ritka szépségu lány volt, bájos, kedves, telve boldog    életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta,    megszerette a festôt és a felesége lett. A férfi:    szenvedélyes, képzett, komoly és sötét, már volt egy    menyasszonya: a muvészet. A lány: a legtökéletesebb    szépség, amilyen kedves és bájos, éppen annyira teli    sugárzó deruvel, - csupa világosság és mosoly és jókedv,    akár csak az ifjú ôz - mindent szeretett és dédelgetett,    csak a Muvészetet gyulölte - vetélytársát! - csak a    palettától és az ecsettôl irtózott és minden eszköztôl,    amely elszakította szerelmesétôl.    Ezért rettenetes volt neki, mikor meghallotta, hogy a    festô ôt, menyasszonyát akarja lefesteni. De alázatos    volt, engedelmes és türelmesen ült heteken át a magas,    homályos toronyszobában, amelyet felürôl csak egy halvány    fény világított meg. A festô, amint óráról-órára, napról-    napra elôrehaladt munkájában, megittasult muvétôl. Oly    szenvedélyes, vad, szeszélyes volt, annyira elveszett    álmaiban, hogy nem akarta észrevennii, hogy az a fény,    amely kisérteti sápadtsággal szurôdik a magános torony-    szobába, megtámadja menyasszonya lelkét, egészségét, hogy    életét áldozza ennek a képnek.    Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panasz-    kodott, mert látta, hogy a festô (a nagyhíru muvész)    milyen lázasan gyötrôdik a szenvedély tüzében nappal    és éjjel, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg ôt,    aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És    akik látták a képet, halk hangon dícsérték hasonlatosságát,    a bámulatos csodát, - nemcsak tehetségének, hanem mély    szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyosságát.    De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festô nem    engedett többô senkit a toronyszobába. Mintegy ôrülten    dolgozott, minden pillanatát a képnek szentelte, szemét    a vászonról le se vette és még szerelmesére se nézett.    És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket,    amelyek olyan élettelivé tették a képet, a nô arcáról    rabolta el. És hosszú hetek multán, amikor már majdnem    elkészült a kép és csak egy ecsetvonás kellett a    szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer utoljára    fellobbant az életerô az asszonyban, mint ahogy a kanóc    utolsót lobban a lámpában, mielôtt elalszik. És megtörtént    az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt,    - egy pillanatig a festô megittasulva, rajongva állott    a kész kép elôtt - nézte, nézte! de a következô másod-    percben remegve sápadt el, lélekzet után kapkodott, és    hangos szóval felsírt:  "Csakugyan ez maga az Élet!"  Ekkor hirtelen kedvesére nézett: - "halott volt!"   A fekete csönd    Leírom ide, doktor úr, hogy mirol van szó. Az öcsémrol, a szoke, piros képu kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndrol.    Egyszerre nott meg.    Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögo gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égo, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szivem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem... hogy jo a fekete csönd. Óriási denevérszárnyakon.    Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, buzös dudvákkal. A ház tetejérol lehullott a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.   S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsirtak. Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. senki se tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jo a fekete csönd.     Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatalfákat, és lassú tuzön megpiritotta a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amig gyenge rózsaszinu bore barnára pörkölodött.    Hogy sirtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.    Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van love a tenyere. A csendor lotte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.    Ó, milyen utálatos volt.    Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szoke, piros képu fiúcskát. És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.     Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:    - Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!    Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemünk. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.    Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. O a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.  Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bor, ahogy Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:    - Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tuz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tuz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz. Az ispán gyönyöru szoke lánya kopasz lesz.    Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.    Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?    Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.     Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvölto hangon. Megtöltötte a hangja a levegot, mérföldekre.    Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtozött szörnyu bömbölés.     Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.    ...És nyomában a fekete csönd.    Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazatért. Jól hallottam mindent. A kapun mászott be.    A fekete csönd pedig beboritotta a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.    A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kinos álom lepte meg. Csikorogtak az ágyak, nyögo, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.    Csak én voltam ébren, és füleltem.     Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelott együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törodött velem. Zihálva ledolt az ágyra és aludt.    Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tole, de odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.    Fölkeltem. Elokerestem a kötelet. Egy eros hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard ágyához.    Úgy éreztem, mintha az agyvelomet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.    Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefuztem a végét a hurokba.    Egy kicsit vártam.    Richard mélyen hörgo lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erovel nekifeküdtem a huroknak. Richard levego után kapkodott, de nem ébredt föl, azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.     Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Orületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.    Richard kihult teste összezsugorodott a kezeim közt.    Gyertyát gyújtottam.    Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.    Az én kis bolondom volt, a szoke, piros képu, petyego Richard öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.    A fekete csönd pedig - tisztán hallottam - kacagott.     Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek, mert ez összeszoritja a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.     A hosszúkás láda         Pár évvel ezelott a dél-karolinai Charleston kikötojébol át akartam kelni New York városába a kituno Independence postahajón, melynek parancsnoka Hardy kapitány. Úgy volt, hogyha az ido engedi, a hónap tizenötödikén indulunk - június volt éppen -, s én az elozo nap megjelentem a fedélzeten, hogy elrendezzek egyet-mást a hálófülkémben.    Megállapítottam, hogy sok utasunk lesz, akik közt a szokottnál nagyobb számban vannak hölgyek. A listán több ismerosöm is szerepelt; egyebek közt örömmel láttam ott Mr. Cornelius Wyatt nevét, egy fiatal muvészét, aki iránt meleg barátság érzelmeit tápláltam. Egy idoben voltunk a c...-i egyetem hallgatói, ahol sok idot töltöttünk együtt valamikor. Az o temperamentuma olyan volt, mint a zseniális embereké általában: valóságos keveréke a világgyulöletnek, az érzékenységnek és a rajongásnak. De e jellemvonások a legmelegebb és legoszintébb szívben egyesültek, mely valaha emberi kebelben lüktetett.    Megfigyeltem, hogy névjegye három fülkére is ki volt függesztve; s mikor utánanéztem az utasok jegyzékében, megtudtam, hogy két húga és felesége számára is váltott jegyet. A kabinok elég tágasak voltak, mindenikben két ágy, egyik a másik fölött. Igaz, ezek az ágyak olyan keskenyek, hogy legföljebb egy személy alhatott meg bennük: mindazonáltal nem tudtam megérteni, miért kellett három fülke ennek a négy embernek? Ebben az idoszakban épp erot vett rajtam azon szeszélyes lelkiállapotok egyike, melyek az embert abnormisan hajlamossá teszik, hogy kicsiségek után kutatgasson: s szégyennel megvallom, hogy egész csomó illetlen és képtelen föltevést kockáztattam magamban e fölösleges kabint illetoleg. Bizonyos, hogy semmi közöm sem volt hozzá; de elmém annál nagyobb makacssággal kísérletezett, hogy a talányt megoldja. Végül oly konklúzióra jutottam, hogy magam is csodálkoztam, miért nem gondoltam erre elobb?    "Valami inasuk van, természetesen - gondoltam -, milyen bolond vagyok, hogy ez a nyilvánvaló megoldás eddig nem ötlött eszembe!" És megint a listához folyamodtam, de ebbol határozottan konstatáltam, hogy a társaságot semmiféle inas nem kíséri: ámbár az eredeti szándékuk tényleg az volt, hogy hoznak magukkal, mert ez a szó: "s személyzet" oda volt írva és aztán kitörülve.    "Ó! bizonyára extra poggyász! - mondtam most magamban -, valami, amit nem akart betenni a ruhatárba... amit mindig a szeme elott akar látni... ah, megvan... valami kép vagy ilyesmi... és errol tárgyalt azzal a Nicolinóval, a talján zsidóval." Ez az ötlet kielégített, és egyelore fölhagytam a kíváncsisággal.    Wyatt két húgát jól ismertem, nagyon szeretetreméltó és eszes lányok voltak. De feleségét csak nemrég vette el, s ot sohase láttam. Igaz, hogy sokszor beszélt róla jelenlétemben az o rendes elragadtatott modorában. Fölényes szépségnek írta le, aki amellett szellemes és muvelt. Így hát valósággal égtem a vágytól, hogy megismerkedhessem vele.    Aznap, mikor fölmentem a hajóra - tizennegyedikén -, várták éppen az o látogatásukat is, mint a kapitánytól értesültem: s ezért ott maradtam a födélzeten, több mint egy órával tovább, hogy az új asszonynak bemutatkozzam; de végül is kimento üzenet jött: "Mrs. W. kissé rosszul érzi magát, és nem akar a hajóra jönni elobb, mint holnap, az indulás órájában."    A holnap elérkezett, s szállodámból a kikötobe iparkodtam, mikor Hardy kapitány elémbe jött, és tudomásomra hozta, hogy "amint a körülmények alakultak - ostoba, de alkalmas frázis ez! -, azt kezdi hinni, hogy az Independence nemigen kelhet útra egy-két napon belül, s majd, ha minden kész lesz, o "értesít". Ezt különösnek gondoltam, mert eros déli szél fújt; de minthogy "a körülmények" csak nem akartak napvilágra jönni, ámbár sok kitartással firtattam oket, nem volt mást tennem, mint hazatérni és kedvemre emészteni türelmetlenségemet.    Majd egy hét telt el, míg a kapitánytól a várt üzenetet megkaptam. De végül mégis megérkezett, s én azonnal a hajóra siettem. A fedélzet már tele volt utassal, s mindenfelé az a különös zsibongás, ami az indulást rendesen megelozi. Wyatt társasága körülbelül tíz perccel énutánam érkezett meg. Ott volt a két leány, az új menyecske és maga a muvész - az utóbbi egyikében azoknak a szeszélyes, embergyulölo hangulatoknak, melyek rohamszeruen szoktak erot venni rajta. Én sokkal jobban hozzá voltam már szokva ehhez, hogysem különös figyelemre méltattam volna. Még a feleségének sem mutatott be; úgyhogy e társadalmi kötelesség teljesítése húgára, Marianne-ra háramlott, aki mint afféle kedves és intelligens leány, pár sietos szóval hamarosan összeismertetett bennünket.    Mrs. Wyatt surun le volt fátyolozva; és mikor fátyolát felemelte, hogy köszöntésemet viszonozza, bevallom, mélységes meglepetést éreztem. Bár meglepetésem tán még nagyobb lett volna, ha hosszú tapasztalat meg nem tanít arra, hogy ne fogadjam túlságosan kritikátlan bizalommal muvész barátom enthuziasztikus leírásait, mikor belemerült a noi szeretetreméltóság magasztalásába. Ha az asszonyi szépség volt a téma, jól tudtam, mily könnyelmuséggel képes a Tiszta Eszmény régióiba emelkedni.    Az igazság az, hogy én Mrs. Wyattban nem bírtam mást látni, mint egy határozottan nagyon közönséges külseju not. Ha nem is kimondottan csúnya, véleményem szerint nem volt messze, hogy az legyen. De elokelo ízléssel öltözködött - s abban sem kételkedtem, hogy barátom szívét a szellem és érzés tartósabb szépségeivel nyerte meg. Különben alig szólt néhány szót, s férjével együtt azonnal bevonult fülkéjébe.    Minapi nyomozó kedvem most visszatért. Inas nem volt - ezt kétségtelenül megállapított ténynek kellett tekintenem. Kerestem hát az extra poggyászt. Némi ido elteltével szekér érkezett a kikötohöz, azon egy hosszúkás fenyofa láda; s úgy látszik, ez volt minden, amit vártak. Alighogy megérkezett, meg is indultunk, s nemsokára, szerencsésen túljutva a kiköto határvonalán, a nyílt tengeren vitorláztunk.    A láda, mint mondtam, hosszúkás alakú volt. Hossza körülbelül hat láb lehetett, és harmadfél láb a szélessége: jól megnéztem, és szeretek pontos lenni. Mármost ez a hosszúkás forma egészen különösnek tetszett; és amint megláttam, gratuláltam magamnak elso föltevésem szabatosságához. Akkor, ha emlékeznek, arra az eredményre jutottam, hogy muvész barátom extra poggyásza képekbol fog állni, vagy legalább egy képbol: mert tudtam, hogy megelozoleg több héten át tanácskozott Nicolinóval; és most itt volt egy láda, amely alakja után ítélve, a világon semmi mást nem tartalmazhatott, mint Leonardo `Utolsó Vacsorá`-jának egy másolatát; s azt is tudtam, hogy éppen ennek az `Utolsó Vacsorá`-nak egy másolata, melyet az ifjabb Rubini készített Firenzében, bizonyos ido óta Nicolino birtokában van. Ekként ezt a pontot teljesen tisztázottnak tekintettem. Valósággal vigyorogtam magamban, amikor éles elméju megállapításomra gondoltam. Tudtommal ez volt az elso eset, hogy Wyatt egy ilyen "muvészi titkot" nekem azonnal el nem árult; de nyilván túl akart járni az eszemen és az orrom elott csempészni be egy értékes festményt New Yorkba, azt remélve, hogy még sejtelmem sincs a dologról. Elhatároztam, hogy alaposan megtréfálom most és majd késobb még.    Egy dolog mindazonáltal meglehetosen megzavart. A láda nem került az extra kabinba. Wyatt a magáéba tétette le; és ott is maradt, majdnem az egész padlót elfoglalva, bizonyára nagy kényelmetlenségére a muvésznek és feleségének; kivált mert a kátrány, vagy festék, amivel terpeszkedo nagybetuket mázoltak rá, eros, kellemetlen s az én érzésem szerint különlegesen undorító szagot árasztott. Födelén a következo szöveg volt olvasható:   MRS. ADELAIDE CURTIS,  ALBANY, NEW YORK  CORNELIUS WYATT ÚR POGGYÁSZÁBAN  FÖLFELÉ FORDÍTANDÓ!  ÓVATOSAN KEZELENDO!     Mármost én jól tudtam, hogy Mrs. Adelaide Curtis, Albany, a muvész anyósának címe volt, de akkor az egész címzést nem tekinthettem másnak, mint misztifikációnak, mely elsosorban ellenem irányul. Én természetesen már eldöntöttem magamban, hogy a láda és tartalma sohasem jut északabbra, mint az én embergyulölo barátom muterméig, mely New Yorkban volt, a Chambers Streeten.    Az elso három vagy négy nap szép ido volt, bár a szél tökéletesen ellenünk, hirtelen északnak fordulva, közvetlen azután, hogy elvesztettük szemünk elol a partot. Az utasok ennélfogva jókedvuek voltak, és társas hajlamokat árultak el. De kivételt kell tennem Wyatt barátommal és húgaival, akik mereven, sot nem tehetek róla, de úgy találtam, hogy udvariatlanul viselkedtek a társaság többi tagja iránt. Wyatt viselkedését nem vettem annyira a szívemre. Wyatt rosszkedvu volt, még inkább, mint rendesen - lehet mondani, hogy mogorva volt -, de nála el voltam készülve minden excentrikus hangulatra. Hanem a húgai számára nem tudtam mentséget találni. Ezek az út legnagyobb részén át kabinjukba zárkóztak, és, noha folyton rágtam a fülüket, visszautasítottak minden érintkezést bárkivel az útitársak közül.    Mrs. Wyatt maga szeretetreméltóbbnak mutatkozott. Azaz legalábbis beszédes volt; s ez nem csekély elony tengeren. A legtöbb hölggyel túlságosan is összemelegedett; és legnagyobb bámulatomra félre nem értheto hajlamot árult el a férfiakkal kacérkodni. Mindannyiunkat a legnagyobb mértékben mulattatott. Azt mondom: "mulattatott" - s alig tudom, hogyan fejezzem ki magam. Az igazat megvallva, nemsokára rájöttem, hogy inkább rajta mulatunk, mint vele. Az urak nemigen beszéltek róla; de a hölgyek hamarosan kimondták, hogy "jólelku teremtés, se nem szép, se nem csúnya, teljesen muveletlen, és határozottan közönséges". Mindenki nagyon csodálkozott, hogy eshetett bele Wyatt ilyen házasságba? A közhit szerint a vagyon volt a kulcs, de én jól tudtam, hogy nem az; mert Wyatt nekem elárulta, hogy egyetlen dollárt se kapott vele, és nem is várhat az o révén semmit. Azt mondta, hogy "kizárólag" szerelembol házasodik; és a menyasszonya több mint méltó a szerelmére". Mikor barátomnak ilyetén kifejezéseire gondoltam, bevallom, leírhatatlanul meg voltam akadva. Lehetséges, hogy elment az esze? Mi mást gondolhattam? O, aki oly kifinomult volt, valóságos intellektuel, oly finnyás mindenben, oly érzékenyen meg tudta látni a hibát, s oly csalhatatlanul értékelni a szépséget! Egy bizonyos: az asszony a bolondulásig szerelmesnek látszott bele, s különösen kimutatta ezt az o távollétében, mikor azzal tette magát nevetségessé, hogy derure-borúra idézte az o "imádott férje, Mr. Wyatt" mondásait. Ez a szó: "férjem" - hogy a saját finom kifejezéseinek egyikével éljek - valósággal "mindig a nyelve hegyén volt". Viszont a hajón mindenki megfigyelhette, hogy a férje kifejezetten kerüli ot, és többnyire egyedül bezárkózott kabinjába, úgyhogy valósággal azt lehet mondani, ott élt éjjel-nappal, teljesen szabadjára hagyva feleségét; mulasson, ahogy jónak látja, a nyilvános társalgóterem vidám közönségével.    Mindabból, amit láttam és hallottam, azt következtettem, hogy a festo, valamely megmagyarázhatatlan szeszély vagy sors folytán, vagy talán a rajongó és képzelodo szenvedély hirtelen rohamában, egy mélyen alatta álló személyhez kapcsolat életét, s a természetes következmény: a  yors és tökéletes kiábrándulás be is következett. Szívem mélyébol sajnáltam ot, de azért nem tudtam egészen megbocsátani titkolózását az `Utolsó Vacsorá`-ra vonatkozólag. El is határoztam, hogy ezért bosszút állok.    Egy nap feljött a fedélzetre, s én szokásom szerint belekarolva föl és le sétáltam vele a deszkákon. Komorsága ugyan - amit az adott körülmények közt nagyon természetesnek gondoltam - nem enyhült akkor sem. Keveset és mogorván szólt hozzám, látható megeroltetéssel. Egy-két élcet kockáztattam, és o mosolyogni próbált, hogy rossz volt nézni. Szegény fiú! - ha a feleségére gondoltam, csodálkoztam, hogy egyáltalán képes csak színlelni is a vidámságot. Végre nyílt támadásra szántam magam. Elhatároztam, hogy egy csomó burkolt célzást vagy vágást sorakoztatok föl a hosszúkás ládára vonatkozólag, csak éppen, míg lassanként észreveszi, hogy nem vagyok egészen zsákmánya vagy áldozata az o csinos kis misztifikációjának. Elso megjegyzésem mintegy rejtett üteg sortüzét akarta megnyitni. Mondtam valamit "annak a ládának a sajátságos formájáról", és szavaim közben értoen mosolyogtam, rákacsintottam, és mutatóujjammal gyöngéden oldalba döftem.    Ahogy Wyatt ezt az ártatlan tréfát fogadta, az egy csapásra meggyozött, hogy egészen orült. Eloször rám bámult, mintha lehetetlennek találná megérteni célzásom elmésségét; de amint értelme lassan-lassan agyához látszott érni, szeme éppoly mértékben dagadt ki gödrébol. Aztán elvörösödött, majd rettenetesen elsápadt, aztán, mintha orülten mulatna azon, amire gondolok, hangos és mértéktelen kacagásban tört ki, amely, nagy bámulatomra, tíz percig is, vagy még tovább tartott, sot fokozatosan erosbödött. Végül egész hosszában és teljes súllyal végigvágódott a födélzeten. Mikor odaugrottam, hogy fölemeljem, minden látszat szerint halott volt.    Segítséget hívtam, és nagy nehezen eszméletre hoztuk. Amint magához tért, egy ideig összefüggéstelenül beszélt mindenfélét. Végre eret vágtunk rajta, és ágyba dugtuk. Reggelre teljesen egészséges volt, már ami a testi egészségét illeti. A szellemérol természetesen nem szólok. Az út további részében kerültem a vele való társalgást, a kapitány tanácsára, aki, úgy látszik, teljesen egyetértett velem orültségére vonatkozólag, de óva intett, nehogy errol a hajón bárkinek is említést tegyek.    Közvetlenül Wyatt e különös rohama után különbözo körülmények merültek föl, melyek hozzájárultak, hogy kíváncsiságom, ami már egészen erot vett rajtam, még növekedjen. Többek közt: ideges voltam; nagyon sok eros, úgynevezett zöld teát ittam, és rosszul aludtam éjszakánként - egyszóval, két éjen át jóformán nem is hunytam le szememet. Mármost kabinom a társalgóba nyílt, mint az összes magános férfié a hajón. Wyatt három fülkéje a hátsó teremben volt, melyet a  társalgótól csak egy kis tolóajtó választott el, amit még éjjel sem csuktak be soha. Minthogy állandó szél alatt jártunk, és a szél ereje nem csekély volt, a hajó meglehetosen megdolt a szél felol; s valahányszor jobbról fújt a szél, a csapóajtó a két helyiség közt kivágódott, és úgy maradt, mert senki sem fáradt azzal, hogy fölkeljen és becsukja. De az én ágyam úgy állt, hogy ha a kabinajtó és a szóban forgó tolóajtó egyszerre volt tárva-nyitva - és az én ajtóm mindig nyitva állt a hoség miatt -, egész jól beláthattam a hátsó terembe, sot annak éppen abba a részébe, ahova Mr. Wyatt fülkéi nyíltak. Nos, két nem egymást követo éjszakán, mialatt ébren feküdtem ágyamon, világosan láttam Mrs. Wyatt alakját, amint - mind a kétszer körülbelül tizenegy óra felé - óvatosan kilopózott Mr. W. kabinjából, és átsurrant az extra kabinba, s ott is maradt egészen hajnalig, amikor férje hívására visszament. Nyilvánvaló volt, hogy tulajdonképpen nem élnek együtt. Külön fülkét béreltek, bizonyára elolegezve a végleges válás szándékát; s mindent összevéve, ebben megtalálni is véltem az extra kabin rejtélyét.    De még egy körülmény volt, ami szerfölött érdekelt. A szóban forgó két álmatlan éjen, közvetlen Mrs. Wyattnak a különkabinban való eltunése után, bizonyos sajátságos, óvatos, halk neszek vonták magukra figyelmemet, melyek a férj hálófülkéjébol származtak. Miután egy darabig megfeszült tunodésben füleltem, végre tökéletesen sikerült megállapítanom e zajok értelmét. A muvész bekémlelt a hosszúkás ládába, véso és kalapács segítségével, s ez okozta a zajt; a kalapács nyilván be volt pólyázva vagy elhalkítva valami puha gyapjú- vagy gyapotanyaggal, amely verojét beborította.    Ily módon azt képzeltem, hogy pontosan meg tudom állapítani a pillanatot, amikor sikerült a láda födelét fölemelnie, sot meg tudom határozni azt is, mikor a födél minden oldalon levált, s mikor letette a fülke alsó hálóhelyének ágyára; az utóbbi idopontot például bizonyos halk zörejekrol állapítottam meg, melyeket a födélnek az ágy deszkaszéléhez való ütodése okozott, amint iparkodott nagyon óvatosan ráhelyezni, mert a padlón már nem volt a számára hely. Aztán halálos csend lett, és nem hallottam semmit, egyik alkalommal sem, egész hajnalig; hacsak nem említhetek itt talán valami halk zokogó vagy mormogó hangot, de ez annyira fojtott volt, hogy alig lehetett hallani, ha ugyan az egész utóbbi neszt nem inkább csak az én képzelodésem hozta létre. Mondom, zokogáshoz vagy  sóhajtáshoz hasonlított, de persze az is lehet, hogy nem volt egyik se. Azt hiszem, inkább csak a fülem csengett. Mr. Wyatt nyilván, szokása szerint, csak túlzott érzelmi kitöréseinek egyikét engedte szabadjára, a muvészi enthuziazmus rohamai vehettek erot rajta. Azért nyitotta ki a hosszúkás ládát, hogy a benne elrejtett festoi kincsen legeltesse szemét. De mi volt mindebben, ami zokogásra bírhatta volna? Azért ismétlem, hogy az egész alig lehetett más, mint fantáziám szeszélye, amelyet a jó Hardy kapitány zöld teája fölcsigázott. Közvetlen hajnal elott, mind a két szóban forgó éjszakán, tisztán hallottam, amint Mr. Wyatt visszaillesztette a hosszúkás láda födelét, és a szögeket újra beverte régi helyükre a bepólyázott kalapáccsal. Ezt elvégezvén, kijött a kabinból, felöltözve, és Mrs. Wyatt fülkéjéhez lépett, hogy ot is kihívja.    Hét napja voltunk a tengeren, és éppen elhagytuk a Harreras-fokot, mikor félelmesen eros szél támadt délnyugatról. Ámbár bizonyos mértékig el voltunk készülve rá, mert az idojárás már jó darabja fenyegeto jeleket mutatott. Fölkészültek a viharra fönn és lenn; és mivel a szél folyton erosbödött, már csak farvitorla és eloderékvitorla alatt futottunk, s az is félig bevonva.    Így fölkészülve meglehetos biztonságban haladtunk negyvennyolc órán át - a hajó több tekintetben kituno tengerjárónak bizonyulván, mely nem eresztett magába vizet számba veheto mennyiségben. De negyvennyolc óra múlva a szél orkánná nott, és hátulsó vitorlánk pántlikákra hasadt, annyira belefordítva bennünket a vízbe, hogy egymás után több óriási hullámtömeg nyomult a hajónkba. E szerencsétlenség révén három embert vesztettünk el, amint a szakácsfülke és majdnem az egész hajókonyha a tengerbe billent. Alig tértünk magunkhoz, mikor az elülso tetovitorla szakadt rongyokká; ekkor fölhúztunk egy szükségvitorlát a támaszkötélre, s evvel néhány óráig elég jól boldogultunk, úgyhogy a hajó még derekasabban szállt szembe a hullámokkal, mint elobb.    De a szél tovább tartott, és semmi jelét sem láttuk, hogy alábbhagyna. A túleroltetett kötélzet meglazult, és a vihar harmadik napján, körülbelül öt órakor, eloárbocunk, amint egyszer teljes súlyával szélnek feszült, hirtelen lezuhant a födélzetre. Egy óra hosszat, vagy tovább is, hasztalan igyekeztünk megszabadulni tole, oly rettenetesen hánykódott a hajó; és mielott még sikerült volna, hátrajött az ács, és jelentette, hogy négy lábnyi víz gyult föl a hajófenékben. Hogy dilemmánk még súlyosabb legyen, megállapítottuk, hogy a szivattyúk bedugultak, és majdnem használhatatlanok.    Most csupa zavar és kétségbeesés volt minden - de azért tettünk egy kísérletet, hogy a hajót megkönnyítsük, tengerbe dobva rakományából annyit, amennyihez hozzá lehetett férni, és levágni a két megmaradt árbocot. Ezt nagy nehezen véghez is vittük - de a szivattyúkkal még akkor sem tudtunk semmit sem csinálni: és közben a lék fenyegetoen növekedett.    Naplemente felé a szél ereje észrevehetoen csökkent, s minthogy evvel a tenger is nyugodtabb lett, még volt némi halvány reményünk, hogy a csónakokon megmenekülhetünk. Este nyolc órakor a felhok a szél irányában meghasadtak, és nagy elonyünkre telehold volt - oly szerencse, mely csodálatosan hozzájárult ahhoz, hogy csüggedt kedélyünket fölbátorítsa.    Hihetetlen erofeszítéssel végre sikerült az öreg bárkát vízre bocsátani különösebb szerencsétlenség nélkül; s ebbe bezsúfoltuk az egész legénységet és az utasok nagy részét. Ez az expedíció azonnal útnak indult, és sok szenvedés után végre épségben érkezett meg három nappal a hajótörés után az Ocracoke nevu öbölbe.    Tizennégy utas a kapitány vezetésével a hajón maradt, elhatározva, hogy sorsukat a hajófaron felkötött kisebb ladikra bízzák. Ezt nehézség nélkül leeresztettük, noha valóságos csoda volt, hogy sikerült meggátolnunk: meg ne merüljön, mikor vizet ér. Amikor végre a hullámokon lebegett, a következok ültek benne: a kapitány és neje, Mr. Wyatt és útitársai, egy mexikói tiszt, feleségével és négy gyermekével, s végül én magam, egy néger inassal.    Természetesen a csónakba nem fért kívülünk egyéb, mint néhány okvetlen szükséges szerszámféle, valamelyes élelem, és a rajtunk lévo ruha. Senki se gondolt rá, hogy még csak kísérletet is tegyen egyebet megmenteni. Képzelheto hát, mennyire megütköztünk mindannyian, mikor alig párcsomónyira távolodva a hajótól, Mr. Wyatt fölállt a deszkákon, és hidegen azt kívánta Hardy kapitánytól, hogy a csónak forduljon vissza, és vegye föl az o hosszúkás ládáját!    - Üljön le, Mr. Wyatt - felelt a kapitány kissé udvariatlanul -, fölborít mindnyájunkat, ha nem ül le. Már majdnem víz éri a ladik szélét.    - A ládát! -kiáltott Mr. Wyatt, még mindig állva. - A ládát kérem! Kapitány úr nem tagadhatja meg - nem fogja megtagadni! A súlya egészen csekély - igazán semmi -, annyi mint semmi! A szüloanyjára kérem - az ég szerelmére - az üdvösség reményére könyörgök, hogy forduljunk vissza a ládáért!    A kapitányt egy pillanatra meghatotta a muvész esdeklése, de aztán visszanyerte szigorú nyugalmát, és csak ennyit mondott:    - Mr. Wyatt, ön orült. Nem hallgathatok önre. Üljön le, mondom, mert fölborítja a csónakot. Megálljon!... fogják meg!... tartsák vissza!... ki akar ugrani! No itt van - tudtam - kiugrott!    Amint a kapitány ezt mondta, Mr. Wyatt csakugyan kivetette magát a ladikból, és mivel még mindig azon a részen voltunk, ahol a hajóroncs fölfogta a szelet, sikerült majdnem emberfölötti erofeszítéssel megragadnia egy kötelet, ami az elülso láncrúdról csüggött le. A következo pillanatban fenn volt a fedélzeten, és orjöngve rohant a kabinba.    Mi közben a hajó fara felé sodródtunk, s egészen kikerülvén szélvédett oldala mögül, ki voltunk szolgáltatva a rettenetes hullámzásnak, mely még egyre tartott. Elszánt erofeszítést tettünk visszaevezni, de kicsi bárkánk valóságos pehely volt az orkán lélegzetében. Azonnal láttuk, hogy a szerencsétlen festo sorsa meg van pecsételve.    Míg a hajóroncstól való távolságunk sebesen növekedett, láttuk, hogy az orült - mert csak annak tekinthettük - fölbukkan a fedélzetre vezeto hágcsónál, amelyen csodásnak tetszo erovel vonszolta föl egymaga a hosszúkás ládát. A legnagyobb fokú bámulatban szemléltük, hogyan csavar, nagy sietséggel és többszörösen, eloször a láda, aztán önmaga teste körül egy háromujjnyi vastag kötelet. Egy perc múlva már test és láda is a habokban voltak - eltunve hirtelen, együtt és örökre.    Egy darabig szomorúan tartottuk magunkat evezoinkkel egy helyben, szemünket a tragédia színhelyére függesztve. Majd meghúztuk, és továbbmentünk. Egy óra hosszat senki sem törte meg a csendet. Én voltam az elso, aki egy megjegyzést kockáztattam.    - Megfigyelte, kapitány úr, milyen hirtelen merült el? Nem találja a dolgot különösnek? Én bevallom, némi gyönge reményt tápláltam, hogy a végén megszabadul, mikor láttam, hogy a ládához kötözi magát, és úgy ugrik a tengerbe.    - Természetesen lemerült - felelt a kapitány -, éspedig mint a ko. Majd felmerül megint, de - `csak ha a só elolvad`.    - A só?! - kiáltottam.    - Csitt! - szólt a kapitány, az elhunyt özvegyére és húgaira mutatva.    - Majd alkalmas idoben beszélünk errol a dologról.    Sok szenvedésen mentünk át, és csak hajszálon függött a menekvésünk; de mint a nagyobbik bárkában ülo társainkat, minket is megsegített a sors. Végre inkább holtan, mint elevenen, kikötöttünk, négynapi keserves kínlódás után, a Roanoke szigettel szemközti parton. Itt egy hétig maradtunk, még a hajótöröttek szokott hiénái sem fosztottak ki, s végre sikerült följutnunk egy New Yorkba induló hajóra.    Körülbelül egy hónappal az Independence katasztrófája után véletlenül találkoztam Hardy kapitánnyal a Broadwayn. Beszélgetésünk természetesen a szerencsétlenség körül forgott, és kivált a szegény Wyatt szomorú sorsa körül. Így tudtam meg a következo részleteket:    A muvész magának, feleségének, két húgának és egy szolgálónak váltott jegyet. Felesége, mint ahogy elottem mindig lefestette, csakugyan nagyon szeretetreméltó és nagyon muvelt no volt. Június tizennegyedikén reggel - azon a napon, amikor eloször látogattam meg a hajót - az asszony hirtelen megbetegedett, és meghalt. Az ifjú férj orjöngött a fájdalomtól, de a körülmények lehetetlenné tették, hogy New York-i utazását elhalassza. Imádott nejének holttestét haza kellett vinnie az asszony anyjához, másrészrol viszont mindenki ismeri az elterjedt eloítéletet, mely megakadályozta, hogy ezt nyíltan tehesse. Az utasok kilenctizede inkább azonnal elhagyta volna a hajót, semhogy egy holttesttel utazzon.    E dilemmában Hardy kapitány úgy intézkedett, hogy a holttest, elobb részben bebalzsamozva, és nagy mennyiségu só között egy megfelelo nagyságú ládába csomagolva, a hajón mint poggyász tegye meg az utat. A hölgy halálát mindenki elott eltitkolták; és minthogy az utasok jól tudták, hogy Mr. Wyatt a számára is jegyet váltott, szükségessé vált, hogy valaki az út tartalmára ezt a szerepet magára vegye. Az elhunyt hölgy szobalánya könnyen kapható volt erre. Egyszeruen megtartották az extra kabint, amelyet eredetileg úgyis ennek a lánynak béreltek, mikor még az asszonya is élt. Az álfeleség éjjelente természetesen ebben a kabinban aludt. Nappal, amennyire tudta, eljátszotta úrnoje szerepét, akit személy szerint, mint errol gondosan meggyozodtek, a hajó utasai közül senki sem ismert.    Az én tévedésem elég természetes volt, tekintetbe véve kissé felületes, bár nagyon is kíváncsi s nagyon is impulzív vérmérsékletemet. De újabban ritkán alszom egész nyugodtan. Egy arc kísért örökké, bármerre fordulok. S egy hisztérikus kacaj cseng mindig a fülemben.

2012.04.26. 08:27 Ádám Éva

Új történetek háza (Horror regény)     Sosem felejtelek el   Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó volt, és mégis elhittem az egészet. Már bánom.   Kisváros volt a mienk. Az emberek nagyon közvetlenek voltak egymással. Mindenki úgy beszélt, úgy viselkedett a másikkal, mintha valami közös dolog összefűzné az embereket. A legkisebb bajban is kiálltak egymás mellett. Nem voltak nagy viszálykodások. Nem voltak pereskedések. Egyszerűen éltünk. A várost 1827-ben alapították az idetelepült európai, holland gyarmatosítok maroknyi családjai. Édesvölgynek nevezték el a fekvése miatt. A táj gyönyörűséggel töltötte el az embereket. És valóban csodálatos vidék volt a miénk. Kis gyerekként az öcsémmel rengeteget játszottunk a városka melletti erdőkben. Rohamoztunk nagyokat, bújócskát játszottunk, sőt volt, hogy időnként sikerült kicsalnom Peggy Sue-t, az osztályunk legszebb lányát és vele barangoltam be az erdő mélyére. Szerettem itt élni. De jól emlékszem 1917 telére. Ezen a télen kezdődtek a bajok. Én 16 éves voltam akkor. Az emberek sorra betegedtek meg, és haltak bele valamilyen iszonyatos korságba, ami pokollá tette az életünket. Pontosan feltudom idézni azt az félelmet, amit édesapám szemében láttam akkor. Nagyon félt, de nem a családja miatt, hanem saját magát féltette a betegségtől. A fertőzött embereket mind elszállították a New Hamptshire-i szanatóriumba, hogy ott halljanak meg békében... legalábbis nekünk ezt mondták. Az öcsémet, Pete-et is utol érte a járvány. Akkor láttam először azt a borzadályt, amit a vírus okozott. Pete fejfájásra panaszkodott és magas láza volt. A szüleim nem akarták, hogy elszállítsák őt is karanténba, ezért otthon ápolták. Ha bárki kérdezte, nekem azt kellet mondanom, hogy Pete-et elküldték a szüleim New Portba, hogy ne legyen kockázatnak kitéve. Eközben az testvérem egyre rosszabbul volt, és kezdett nagyon elváltozni a külseje is, legalább is nekem mindig ezt mesélték a szüleim. Apámék nem engedtek be hozzá, ám leleményes kis srác voltam, és tudtam a módját, hogy hogyan jussak be a kis szobába, ahol ő feküdt. Bár ne tettem volna.A szoba ablaka a kertre nézett és be volt az is függönyözve. Sokat játszódtam odakint, és nem akarták a szüleim, hogy meglássam az öcsémet, elég volt azt a förtelmes szagot érezni, amiről azt mondták, hogy a kenőcs, amivel Pete bőrét ápolják. Az egyik éjjelen kilopóztam az udvarra. Egy tölgyfa állt pontosan a ház mellett. Gyakran másztam fel oda, cukkolni Pete-et, mert ő még túl kicsi volt, hogy megmássza a fát. Egy hatalmas ág nyújtózott a házunk fölé, azon másztam át a tetőtéri ablakhoz, amit mindig nyitva tartottak a szüleim, hogy a ház jobban kiszelőzzön. Azt terveztem, hogy a tetőtérből fogok lemenni a kis szobába. Az ablakhoz érve olyasmit éreztem, hogy ide most nem feltétlen kellene bemennem, de a kíváncsiságom nagyobb volt és az egyik lábam átemeltem a párkányon. Rettentő sötét volt oda bent. Azon töprengtem, hogyan fogom megtalálni a lejáró deszkáját. Amikor már a az ablakon belül voltam, és ép letenni készültem a lábam, csak akkor ütötte meg az orromat a förtelmes bűz, ami ott fent is keringet. Öklendeztem, a szemem is könnybe lábadt. Rögvest fordultam is vissza az ablakhoz, megbánva a csínytevésem. A förtelem szaga keringet a tetőtérben, de az ízét csak ezután éreztem meg. Ahogy próbáltam visszakapaszkodni a tölgyre Pete hangját hallottam magam mögül. - Thomas? Csak bámultam az ablakon kifelé. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog jól esni. Eleve a gondolat, hogy a hang nem lentről a kis szobából jött, hanem közvetlenül mögülem. Pete köhögése nyöszörgéssel párosult. - Thomas? Még mindig nem reagáltam. Vártam, hogy felébredjek. Kisvártatva Pete egyenesen fuldoklani kezdett. Csak ekkor fordultam meg. A legsötétebb sarokban volt. Köpött egyet, és a nyála a padlóra érkezett közvetlenül elém. véres volt. Közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy min járkálok, de recsegett valami a lábam alatt, és az nem a korhadt deszka volt. Kinyújtottam a kezem felé. A bőréhez értem. Az arcát érintettem meg, de semmit sem láttam. Nyálkás volt a tapintás. Pete megrezzent és vele láncok is rezdültek. Hörgést hallatott. Hátat fordítottam neki. Szívesen rohantam volna az ablakhoz, hogy eltűnjek, és elfelejtsem ezt az éjszakát, de ehhez nem volt szívem. Ő a testvérem, akivel éveken át együtt voltam jobban és mindenféle rosszban. elindultam a komot felé. Odaérve kihúztam a fiókját. Emlékeztem, hogy apám midig ide tette, ha volt tartalék gyertyánk. Belemarkoltam a viaszrudak közé, úgy ötöt-hatot vehettem ki. A zsebemből előszedtem a pipadohányos zacskómból egy gyufát. Még a szatócstól loptuk Pete-tel, amikor egyszer le lettünk zavarva sütőrumért. Emlékszem, hogy köhögtünk, amikor először betöltötte a tüdőnket a dohány füstje. Később híre kelt, hogy a Rodeck fivéreknek van egy zacskó dohányfüvük. Büszkén húztuk ki magunkat az osztálypadban és senkinek sem cáfoltuk meg a hírt, hogy bizony, mi már pipázunk. Persze csak egyszer volt elég bátorságunk rágyújtani, de a zsákmányt mindig magunknál tartottuk, hogy bármikor elővehessük, ha éppen dicsekedni szeretnénk vele. A markomba fogtam a gyertyákat, és leguggoltam, hogy a gyufa fejét végighúzzam a padlón. Szikrázott párat, és lángra lobbant, de a gyertyákat nem gyújtottam meg vele, mert azok a földre zuhantak, amikor a fény betöltötte a padlás sarkát. A látvány örökre az agyamba égett. Éveken keresztül izzadságban forgolódtam miatta éjelente, gyakran láttam újra, az álmaimban. Időnként nappal is felrémlett a kép, és olyankor minden vér elszállt az ereimből, fal fehér lett a bőröm, hideg verejték verte ki a testem és csak rángatoztam. Emlékszem, ahogy Pete ott állt a saroktól nem messze. Szemein a púpillák ki voltak tágulva. Az egyik keze a földhöz volt láncolva, a másik keze viszont nem volt meg. Csak egy csonk ágaskodott helyette. A teste teljesen szürke volt. Több helyen hiányzott a bőre, és ami még iszonyúbb, hogy hús is eltűnt helyenként róla. A lábszárai szabályosan csak két csontból álltak, bőr alig volt rajta. Pete haja szálakban hevert a padlón. Fülei, ajkai és a szemhéja hiányoztak. Az orrából is le volt metszve egy kisebb darab. Az arcán egy ideg rángatózott folyamatosan. Nem nézett a szemembe, csak maga elé bámult, üres, üveges tekintettel. Elejtettem a gyufát is, és rohanni akartam kifelé a szobából, de mozdulni sem bírtam. A szememmel a sötétséget pásztáztam, és a kezemmel egy másik gyufa után kutattam a zsebemben. Egy maroknyi került elő, de ahogy egyet ki akartam húzni az összes a földre zuhant. Képtelen voltam levenni a szemem a sötétségről, és úgy kutattam a földön elgurult gyertyák után. Végre a kezembe akadt egy gyufa, és egy gyertya is. Ismét fény árasztotta el a kis sarkot. Pete tekintete még mindig merengett a semmibe. Féltem, de nem tőle. Tudtam, hogy ő sosem bántana. A látvány volt elborzasztó. Kiabálni akartam, de a hang a torkomban megfagyott. - Thomas.Ismételte a nevemet. A szemei még mindig a semmit fürkészték. Jobban szemügyre vettem. Eltűntek a kikötött kezéről az újjak. A lánc szabályosan megnyúzta a csuklóját. körülötte száraz ürülék hevert a földön, az ropogott a lábaim alatt. Az arcán az idegrángás még mindig járt. Az ajkai helyett a fogait láttam. Némelyik ki volt törve, némelyik egyszerűen feketére kopott. A korona leugrott volna róla? Vagy összeroppant a fogsora? - Pete... Pete, itt vagyok. Elfojtott hangon beszéltem. A szememben gyülekeztek a könnyek. - Ki tette ezt veled? Pete csak nézett a semmibe. A földön néhány ampulla volt. Mind törött. Injekciós tűk, és fekália mindenhol. Ez lenne az oltóanyag, amivel gyógyították? Vagy csak érzéstelenítő? Vagy valami más? A combján hosszú csíkban hiányzott a hús. Szabályos metszésekben volt lenyúzva. Abba az irányba fordítottam a tekintettem, amerre Pete is nézett. Valami volt a másik sarokban. Ahogy megfordultam, fény megvilágította a padlás túlfelét. Minden világossá vált bennem is. Az iszonyat csak ekkor következett be. Sosem láttam még szörnyűbbet, és sosem féltem még jobba. Egy asztal volt tőlem néhány lépésre. Vér száradt rajta. Valahol láttam már ilyen asztalt. Az öreg Sztrepov volt a város egyetlen mészárosa. Nála lehetett a háziállatokat olcsón levágni, és elkészíteni. Neki volt egy kisebb mészárszéke, és ott álltak hosszú sorban ugyanilyen asztalok. Hentes asztalok voltak azok, amiken a húst felvágták. Vastag nyelű kések voltak az fába állítva. Néhány darab csont hevert alatta. Ahogy közelebb és közelebb mentem, úgy fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Pete hiányzó kezének a csontjai hevertek egy edényben. Mellette száradt vérrel teli üvegecske állt. Fölötte a pallóra akasztva lógott hosszú csíkokban a lehámozott bőr, és minden felé vágó alkalmatosságok. Egy darab besózott emberi hús egy másik edényben. Öklendeztem, és ordítani akartam, de képtelen voltam a félelemtől akár egy nyikkanást is kiereszteni a torkomon. Pete végignézte, ahogyan aprólék készül a kezéből, a lábszáraiból. Istenem... Mit tettél!? Istenem! Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és fel akartam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva ismét megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett, csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson, és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron, amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adta fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és erre én leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez más milyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. Nem bírtam nézni, ahogyan meg van feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismertem a kisszoba ajtaját. Amióta élek az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott. - Jön... Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és az üres tekintette megtelt félelemmel. - Ki? Pete! Ki jön? Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába. - Apa...Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. Szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megtenni? Az csapóajtón keskeny fény szürődött át. Nem szabad megtalálnia. A komóthoz rohantam és elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé. Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni, hogy képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. Csendesen zokogtam magamban. Folytak a könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyűlöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbeszorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba. - Apa, apa... Kérlelte Pete. - Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek. Ez volt Pete utolsó szava mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet. - Pete.. Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végig nézni. Amíg apám a hentesasztalnál "dolgozott" a kivágott bőrkén csendben imádkoztam Pete-ért. Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogyan összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. A fogai. Talán 20- 25 perc telhetett el, de azóta is úgy érzem, hogy még mindig ott gubbasztok. A fény kialudt, az ajtó lecsukódott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca haloványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretett volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem. Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Volt benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legalább húszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek, addig, amíg a szuszogást is abba hagyta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belül ezért könyörgött. Minden szúrás után egyre közelebb került a szabadsághoz. A tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten országába legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem, abból, hogy ő kisseb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy, amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki azóta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. Pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. A főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak. Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, amit csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki, aki ott élt emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a szeretteik húsával, mintha csak cukor lett volna. A téglagyárat a földig rombolták, és a városka lakóinak nagyrészét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt, aki tudta, hogy megeszik halála után, volt akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt orvosságot szerezni neki a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg mind a ketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egytemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kísérleteim csak ujjab nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismeretem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halt meg 2002-ben. Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és tizenkét unokája. Gondos apa és szerető nagyapa. Sokban emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem. Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, érzem, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És miden nap, amikor látom az én fiamat az unokáival arra gondolok, hogy valóban... a világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.       Halálos álom   Az elmúl 25 év alatt Hawaiin, és a Fülöp szigetekről kb. 130-140 különösnek mondható halálesetet jeleztek, melyek szervi, illetve pszichikai okait mindeddig nem sikerült kideríteni.   Az is különös, hogy a "halál álmának" nevezett betegség soha sem szedi áldozatait a nők közül, ezért nevezhetnénk akár kimondottan a férfiak betegségének is. A "kór" minden egyes esetben erős fejfájással jelentkezik, mely a fej és a nyaki részek erőteljes masszírozásával hamarosan elmúlik. Kisvártatva újra jelentkezik, majd újra elmúlik, amíg a beteg el nem alszik.   Az erős fejfájást követő alvás során a beteg hánykolódik, dobálja magát, nyög, nyöszörög. A tünetek láthatóan egyre erőteljesebbek. Majd ujjai ökölbe szorulnak, szája habzani kezd, és jól látható módon mindent megtesz, hogy a borzalmas álomból felébredhessen, de önerejéből képtelen rá. Gyorsul a légzése, mozdulatai egyre szabálytalanabbá válnak, és egyre nehezebben tud levegőt venni. Erős rángógörcs veszi hatalmába, értelmetlen szófoszlányokat kiáltozik, majd egy utolsót rándul, s a megkínzott, csupa verejték testből elszáll a lélek.   Mint ahogyan az elején említettük, ez a borzalmas halálforma csak a hawaiiak és a Fülöp-szigetiek között fordult elő. Eddig még nem vált áldozatává európai. Az utólagos vizsgálatok, és a boncolási jegyzőkönyvek szerint ez a "Bang Utot-betegség"-nek nevezett kór, minden egyes esetben tökéletesen egészséges férfiakat támad meg. A kimutatható elváltozások között a hasnyálmirigy bevérzése, a sápadt arc, a kimeredő szemek, a habzó száj, a körmök elkékülése, és az enyhe tüdővérzés nem a halál okai, inkább annak következményei lehetnek. Az is biztosnak látszik, hogy az ilyen módon elhalálozottak apja is ugyan ilyen rémálom áldozata volt.   Eddig mindössze egyetlen Bang Utut-ban rángatózó személyt sikerült felébreszteni, aki azt állította, hogy álma során egy titokzatos, apró emberke próbálta Őt megfojtani, s akinek markából semmiképpen sem tudott szabadulni...   Jujj..   Egy szokásos éjszakán, minden a megszokott módján történik, és én megyek a fürdőszobába megfürödni, kilépek a szobámból és végigsétálok a folyosón, felkapcsolom a villanyt és bemegyek. Bent megállok a tükrös szekrény előtt és felkapcsolom, vagyis csak kapcsolnám, mert egy váratlan hangos pukkanás keretében az egyik égő felmondja a szolgálatot és egy pillanat alatt az egész ház sötétségbe burkolózik. Meglepődtem, hisz nem egy mindennapos esemény,de semmi különösebb, tudtam mi a probléma, és mit kell tenni. Így hát ismét kiléptem a folyosóra és a bejárati ajtó felé haladtam, ami mögött volt a villanyórás doboz, a megoldások kulcsa. Kinyitottam, utána a kis üveges ablakot is pedig nem láttam valami sokat, de mivel tudtam, hogy hol van, amit keresek, így nem volt nagyobb gond elintézni ezeket még az éjszaka sötétjében sem. Felkapcsoltam azt, amit kellett és diadalittasan indultam a házba. Mivel fél 12 volt így csak én voltam fent, a család többi tagja nem. A célom helyén elégedett voltam az eredménnyel, hisz újra égett a villany a fürdőszobába, még ha egy kicsit hiányosan is, de nem tartott sokáig, ugyanis fél perc sem telt el Amikor újra elment minden, és maradt a mindent beterítő sötétség, fura érzésem támadt, mert ellentétben az első esettel, most nem voltam tisztában azzal, hogy mi miért is történik. Talán ennek köszönhető, hogy másodpercekre lefagytam, valójában percekig, mozdulatlanul ültem a kád peremén, és a fejem próbáltam tisztázni, az agyam által generált hangok miatt, noha tisztában voltam velük, hogy csak a képzeletem játékai. S ezután összeszedve magam, ismét elindultam, hogy megoldjam a dolgokat...az a fura érzés, valamiért nem akart elmenni, és egyedül hagyni, minden egyes lépésnél egyre erősödni kezdett a gondolat: itt valami nincs rendben... - Áh, tudtam- hisz anyáék ajtaja előtt, a papucsokból már tudtam, hogy kint vannak, de...de ők fel szokták venni, sietni kezdtem,hisz ahogy a hidegből éreztem: a bejárati ajtó nyitva volt. Szedtem a lábaim, hogy minél hamarabb a szülő közelsége megnyugtasson, ám a nyitott ajtó előtt senki nem volt... Hirtelen megfordultam és gyorsan a testvéremhez vettem az irányt, akinek a szobája a fürdő mellett van. Nem akartam rögtön anyuékat zavarni ezzel. Benyitok az ajtón és nem a megszokott jelenet játszódott le, nem, nem kezdett el mocorogni, hogy miért zaklatom ismét ilyenkor. Amint a szemem egy kicsit alkalmazkodott a sötéthez, azonnal észrevettem hogy az ágya üres, nem tudom miért, de a furcsa jelenségek sokasága után ösztönösen a falon lógó szamuráj kardok felé nyúltam, s a legnagyobbat vettem le. Aztán kifelé menet valami csúszósba lépem. Mivel rajtam sem volt papucs így a hangtalanság mellett, éreztem a lábammal, akár a kezemmel, hisz a testemben szétterjedő adrenalin mindent a maximumra fokozott. Egy pillanat után villant át az agyamon a szörnyű felismerés... - Hisz ez még meleg... - közelebbről megvizsgálva a lábam alatti tócsát, kétség nem fért hozzá, hogy mi is az a vörösség. S ezután valami megváltozott... nem éreztem sem, félelmet sem, kételyt semmi iránt sem bánatot,hanem a testem magától indult az előretartott fegyverrel a nappaliból beszűrődő zaj felé. Nem éreztem semmit, automatikusan cselekedtem. Még a nappaliban elémtáruló eszméletlen látvány sem volt képes kizökkenteni, a vér és a húscafatok hátborzongató kavalkádja. Már ösztönből éltem és eluralkodott rajtam az ősi vadász, elintézni azt, ami veszélyt jelent a családomra. Igaz, ekkor még nem fogtam fel, hogy ez a fogalom számomra többé már nem létezhet... Hisz minden mit azelőtt családnak...apának és anyának neveztem, élettelen darabokban hevert a lábam előtt és erről az a valami tehet,ami most is éppen kegyetlen munkáját végezte az idáig számomra oly megnyugtató nappalim egyik sötét sarkában. Nem láttam mi az,amit az elfajult élőlény talán a kezében tart és amire újra és újra visszahajtotta az általam fejeként megítélt testrészét. Nem érdekelt mi az, ami nem messze tőlem csámcsogott...hisz csak az áldozatot láttam benne, az áldozatot, amelyet nemsoká kettévág a tiszta erőmből meglendített penge-éles kard. - Még 3lépés... még 2lépés... még egy lépés- diktálta az átalakult agyam. S akkor megláttam az óriási fogakat melyek újra és újra belehasítanak egykori életadóm fejének hátramaradt maradványaiba... -MOST MEGDÖGLESSSSSSZZZZZZZZZZ!!!- Hangzott a torkomból előtörő földöntúli kiáltás,miközben izmaim végezték a 2*es munkát, amit a már nem teljesen tiszta agy diktált nekik...karom lendítette a gyilkolásra éhes jéghideg pengét,ami hirtelen minden előjel nélkül megállt félúton áldozata előtt a levegőben, és... - Ne...neeem,ez neeem lehet, ilyen nincs...nem tudhat ilyen gyorsan megfordulni... és megsebezni engem... És tényleg nem, ez volt az utolsó igazság, amit a mostanra megviselt test még képes volt megállapítani... Hisz semmi sem képes erre, de az a valami nem egyedül volt...   Az ablak   Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem. - Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak. izika óra   Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rámnéz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond "legjobb barátom".   Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.   Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír... Sír, mert szakított a barátjával Én megvigasztalom, ő átölelel érzem, hogy majd kiugrik a szívem.   Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.   Telnek a nap, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.   Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolg, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.   Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit...   El akaro   A kisfiú   Egy házban él egy család akinek a gyermekük meghalt pár évvel ezelött . A szülei nem temettették el, hanem a szobájában hagyták a szobában semmit nem mozdítaka el a helyéröl. Kulcsra zárják az ajtót. Elteki egy év, aztán kettö, gondolták, ha majd a teste el kezd büdösödni elhamvasztják. De semmit sem éreztek. Kinyitották az ajtót, de a kisfú nem feküdt az ágyán ahogy meghalt. ( a szobában nem volt ablak) A szülök nagyon megijednek, hogy mi történhetett vele. Aznap este a fiú anyja elemnt fürdeni hirtelen megjelent a kisfia. Az anyja nagyon megörült, hogy mégsem halt meg. Majd a fiú odamnet az anyjához, és az anyját a vízbe folytotta. Majd a fiú eltünt. Az apa éppen a vacsorát fözte. Neki is megjelent a kisfiú. Az apja is nagyon megörült, hogy itt a kisfia. Majd a fiú odemnt hozzá, és a fejét a forró olajba nyomta. Másnap reggel mikor a szomszédok kihívták a rendörséget,a rendörök bemetek a házba a tükörrel szemben feküdt a két hulla. A tükörre pedig vérrel ez volt írva: MIÉRT NEM ENGEDTETEK ÁT A MÁSVILÁGRA, EZÉRT MOST MEGBÜNHÖDTETEK!!!   A baba   Egy kislány ment a családjával a boltok között,és a kirakatban meglátott egy babát ami 2-t mutat. Megkéri a szüleit vegyék meg neki.Úgy tettek. A kislány hazavitte a babát nagyon örült neki. Berakta egy dobozba és lefeküdt aludni. Egyszer csak azt hallja :"Már kijöttem a dobozból" A kislányt nem érdekli alszik tovább. Utána ezt hallja:"Már az ágyadnál vagyok" Már kicsit zavarja de azért alszik tovább. Amikor már azt hallja hogy már a párnádnál vagyok:nyissz levágták a fejét... Reggel a szülei benyitnak látják a kislányt levágott fejjel és mellette a babát amint már 3-at mutat...   A Fekete Rózsa   Egyszer eljött az anyáknapja, és a kisfiú elment virágot venni. Elöször úgy tervezte, hogy sárga rózsát vesz, de az üzletben meglátott egy gyönyörü feketét. Az a rózsa volt mindközül a legszebb. A kisfiú úgy gondolta, még sem illene ilyet venni az anyjának, de végülis az eladó is annyira bíztatta:  - Odaadom feléért!!!!  -Negyedéért!  -Na jó! Vidd! A tied, ingyen!  Tehát a kisfiú elvitte virágot, még fizetnie sem kellett érte. Az anyukájának nagyon tetszett. Meg is dícsérte a fia ízlését. Kirakta az ablak párkányba, az ágy mellé, hogy mikor felkel, mindig azt láthassa meg elöször. Nyugodtan aludtak. Aztán éjfélkor különös recsegö zaj törte meg a csendet. A rózsából kinyúlt egy kéz, és levágta az anyuka fejét. Másnap reggel mindenki sírt, eltemették az anyukát. Most az apuka is az ablak mellett aludt. Nem nagyon tudott elaludni, a szörnyü tény miatt, hogy meghalt a felesége. De aztán mégis csak elaludt. Éjfélkor megint recsegés hallatszódott. A rózsából kinyúlt egy kéz, és levágta az apuka fejét. Öt is eltemették. Már csak a fiú és a nagypapa maradtak. Már kezdtek a rózsára gyanakodni, de még mindig nem voltak képesek elhinni, hogy egy virág öli az embereket. De azért a biztonság kedvéért a nagypapa baltával aludt el. Pontosabban nem aludt, csak úgy tett.Éjfélkor hallotta a recsegö hangot, és már érezte, hogy készül valami. A virágból kinyúlt egy kéz és levágta a nagypapa... a kezet. Ezzel vége volt a rózsás storynak. Másnap a kisfiú elsétált az üzlet elött, ahol a rózsát vette, és látta, hogy a virágárusnak hiányzik az egyik karja...     Jenna imádja a bulikat!!   Pont ma közölte vele az anyja hogy sürgős konferenciára kell mennie,és csak másnap érnek haza,és az apja is elkíséri!   -de kislányom NINCS buli! Rendben?   -Oké! Mit is gondoltál?   Miután elmentek a szülők, Jenna bulit rendezett   Meghívott 10 embert :Jasont,Parkert,Maryt,Elenát,Vickyt,Georget,Davidet,Robit,Suet,és Katet   még rendelt pizzát ,puncsot megcsinálta a díszletet,már meg is érkeztek a vendégek!   El is kezdődött a buli,(mindenki atom részeg volt kivéve Jennát és Sue-t   amint buliznak elmesélnek néhány rémtörténetet és mindenki megijed tőle!de amint jenna kimondta az utolsó szót a történetből ,lekapcsolódott minden!!a srácok nagyon megijedtek!Ordítottak!A padlásról is hangok jöttek!Elena és Jason felmentek megnézni,de nem tértek  vissza SOHA!ezekután felment mindenki a padlásra kivéve persze jennát ,és ott maradt vele George is!--egyszóval csak ők maradtak!de miután eltelt 40 perc felmentek, és ott volt mindenki csonka teteme...kivágva a szemük kilenc ujjal!!   Ekkor előtte van egy levél amiben szemgolyók és ujjak vannak!--és az van ráírva nézz hátra!George már halott volt!!   És a csaj előre fordult és beledögtek egy kést!   REGGEL JENNA FELKELT!   Ó dejó Istenem csak álomdtam!   Ekkor az anyja közli vele gogy el kell utazniuk egy konferenciára az apjával!!! :O   Halottak napján emlékezünk elhunyt rokonainkra.   De mi történik ha elfeledkezzünk akár egyikőjükről is. Az egyik ismerősöm igy járt. Szandra nagyapja egy éve hallt meg. A lányt nagyon megviselte a történet. De halottak napján mégse gyújtott gyergyát az öreg úr sírjánál. A temetőt kivilágította a sok mécses és gyergya. A lány haza indult. nagyon sőtét volt az utcán, úgy érezte mindha valaki követné. Nagyon gyorsan lépkedet. Mikor az ajtóhoz ért leejtette a kulcsokat. Gyorsan fölkapta őket és berohant a lakásba. Megengedte a vizet majd levetkőzött. Beszállt a kádba. Hirtelen valami csöpögni kezdet a plafonból. A lány felnézett és elsíkítitotta magát. A plafonból vér folyt. Szandra kiugrott a kádból és a konyhába rohant. Csak egy törölkőzőt csavart maga köré. A konyhában minden a levegőbe röpködöt. A falakból vér folyt. A lány pánikba esett és kirohant az utcára. Örülten sikitani kezdett. A szomszédok azzonal a segítségére siettek. De mikor elő adta tőrténetét mentőt hívtak. Az orvosok szét néztek a lakásba de nem láttak semmi különöset. Szandrát elmegyógyintézetbe vitték. A lány ott egy kicsit megnyugodott a sok nyugtató hatására. De egyik éjszaka megjelent a nagyapja szelleme. Unokám elfeledkeztél rólam halottak napján a lelkem miattad a főldön maradt. A lány rohamot kapott a földre esett és rángatózni kezdet soha többé nem tért magához. Csak egy üres test maradt. MI A TANULSÁG? SOHA NE FELEJSD EL EGYIK HALOTTADAD SE!

2012.04.25. 15:29 szandi

húúúúúúúúúú Emil ez nagyon jó rémsztori még énis megijedtem tőle és ez tényleg 2011-ben történt? írjál már még több rémtörit kéééérrrrrrrllllllllllllllleeeeeeeeeeeekkkkkkkkk

2012.04.25. 15:24 szandi

cod.emo ha ez megnyugtat néha énis úgy érzem,hogy szellem van a házunkban de nyugi nincs a házatokba  szellem mindenki fél valamitől te nem tehetsz róla,hogy félsz bevallom ha énis horror filmeket nézek főleg egyedül akkor énis félek de egy kicsit csak

2012.04.25. 10:07 cod.emo

Ezek szerint szellem van a lakásunkban???????? De coooooooooooollllllllllllllllll!!!!!!!!!!!!!! Bár néha nagyon ilyesztő főleg ha egyedül vagyok otthol este és horrorfilmet nézek vagy valami mást!!!!!

2012.04.23. 20:22 Emil

Ez a torténet pontosan egy éve történt. a horrror film a zombikról szolt.Másnap elmentünk a temetőbe,majdnem egész nap ott voltunk.És az eggyik barátom Robi a sirokat háborgatta.Úgy estefelé keztunk indulni haza,mentünk és jót rohogtünk Robin hogy mit csinált a sirokkal.Már sötét lett. ordibálást hallottunk.megnéztük Robit hogy hol van. Elrabolták,és valami furcsa érzés fogott meg minket.És egy gonosz röhögés ment végig az utcán.Elkezdtünk futni és megláttuk a zombit mi utánnunk jött.és végül csak én maradtam,réműlten szaladtam haza felé, de a házunk kb.3-4 Km-re volt,ugyhogy szaladtam ahogy birtam. Már alig alig volt erőm szaldni hátranéztem és láttam a zombit.Óriási kopasz feje volt,nagy hegyes füle és foga.Tudtam hogy nincs miért küzdeni de próbáltam nem feladni, bele néztem a zsebembe hogy nincs e valamim amivel kinyirhatnám a zombit. De csak egy hüje ollót találtam.megálltam és bele döftem a nyakába.Ezzel csak egy kis időt nyertem. végűl hazaértem és mindent elmeséltem a szüleimnek.De ők csak egy dedós mesének hitték. HA EGY TEMETŐBEN JÁRTOK INKÁBB NE HÁBORGASSÁTOK A SIROKAT!!!!!!

2012.04.23. 17:05 Szellem

Ha szellem van az otthonodba simán megtörténhet. :) 2012.04.17 18:14 cod.emo CSak nekem van olyan érzésem hogy valaki mindig figyel??? vagy nektek is??? Ez nem kitaláció,ez TÉNY!!!!! majd írok hozzá törit.

2012.04.22. 07:57 Gumikacsa03

(7./10.) A völgy:Pokol a telepen Amint megérkezdtek a telepre érezték,hogy nincsenek egyedül.Az orrukig sem láttak a ködtöl és a sötéttől.Bernad felkapcsolta az egyik iroda kültéri villanyát.Utánna bementek a helyiségbe és Bernad rögtön keresni kezdett valamit. -Bernad mit keresel? -Egy iratot. -De milyet? -Az nem lényeges.De ez az irat dönt most élet-halálról. -Nem lényeges de ez határozza meg a sorsunkat?Ember!Felelete idegesen Johnson. -Johni és Jay segítsetek keresni!Egy rózsaszínű papír.A fúrás engedély egyébként. -És mit segít ez nekünk? -Ha ez nálunk van az éjszaka itt portyázó lények nem bántanak. Folytatták a keresést.A lámpa továbbra is éget.23 óra lehetett már mikor ez feltűnt Bernadnak. -Hé a lámpa még mindig ég? -Nem látod?! -Ti barmok ez jelet ad a hadseregnek,hogy jöjjenek ide.Gyorsan bújjatok el! Miután elbújtak Bernad lekapcsolta a villanyt.Utánna csak vártak.Már pirkadt mikor mindannyian elaludtak az álmosságtól,mivel tudjuk,hogy az előző nap nem volt gyerekjáték. -Van itt kávéautomata?Kérdezte Jay. -Igen.Ott a folyosó végén balra.Na de én elmegyek vadászni ti maradjatok nyugton! -Rendben. -Oké. Bernad valójában elhúzta a csíkot.Jaynek és Johnsonnak 4 óra elteltével lett feltűnő Bernad dezertálása.Egyszer csak lánckocsi zörejre és oroszul beszélő személyekre lettek figyelmesek.A következő pillanatban egy hadosztályt láttak.Az egyik azt mondta"Bernad szerint az idegenek ide menekültek" -Yuri és Borisz nézzetek körül abban az irodában -Igen is uram. Jay és Johnson nem tudott elmenekülni mivel tankok és katonák vették körül a létesítményt.Yuri meglátta a két idegent -Borisz itt vannak! És egy gépfegyvert szorított a fejükhöz.Kb 30 katona ment Yurinak segíteni.Johnsont és Jayt megkötözték és az egyik tank hátújára tették. Jött az ezredes. -Jó nap ez a halálra nem urak?Szóval a környék után szaglásztok?Mivel Bernad adott fel titeket ezért csak az egyikőtöket fogjuk ma bántani.Utánna elviszünk az Agh bástyájához és a többi még elválik. -Engem vigyetek!Felelte Johnson. -Nem Johni!Megesküdtem apádnak,hogy vigyázok rád! -Ő már nem él ezt te is jól tudod. -Uraim hát ebben nincs igazatok.Mindenkinek él mindenkie. -Én megyek!:Felelte Jay:Én találtam ki hogy hoztalak ide! Jayt megfogták és 10 katona társaságában egy olajfúró hangárba vitték.5 perc elteltével Jay üvöltözése verte fel a csendett.A több órán át tartó bántalmazás után visszavidték a tankhoz.Az egyik ujját levágták,véresre verték,hánytatták,fojtogatták meg egyébb dolgokat csináltak még vele. -Johnson te is sorra kerülsz de most indulnunk kell.Ez a nagy úr Agh parancsa.Amúgy Jay hogy tetszett a vendégi fogattatásunk? -A k.rv. any.tokat ti kommunista barmok. -Akkor elértük a célunk. Az ezredes nevetett és kiadta a parancsot.Elindultak a Prométheusz sziklához...

2012.04.20. 20:50 rabadominik

amikor kirucantunk a haverockal  találkoztunk 1 öreg fekete kabátos emberel monta az egyik haveromnak 2 heted van és szellemk elvisznek 2 hét mulva érdekes modon eltünt de aznap éjel beszélt hozzzám valki pont az ö hangján és stilusán és amikor ezt irom retegek

2012.04.19. 16:30 Gumikacsa03

(6./10.) A völgy:A gonosz maga -Ti nyomorult átkozottak,mit kerestek Bernad vidékén? -Prométheusz sziklát.Válaszolta Johnson. -A sziklát?Ami a Ratrov völgyben van? -Igen.Felelte bizakodóan Jay. -Ti idegenek.Hát ti nem féltek Ahg bosszújától? -Ki az Agh?Felelte Johnson -Akit a sötét varázsló a vidékre szabadított.Vagy ezt nem tudjátok? -Tudsz róla mesélni valamit? Az idegennek könybe lábatt a szeme és "igen"-t felelt. -Fájó téma ez a lény nekem ugyanis tönkre tette az életemet.Én egy Britt kutató vagyok aki olajmezőket kereset.A Kola félszigetten és Észak Szibériában végeztünk fúrásokat.Egyszer megbízást kaptunk,hogy végezzünk fúrást az általunk nevezett Simon völgyben. -Miért hívtátok Simon völgynek? -Ő volt a csapat példaképe aki egy fúrás közben szívrohamot kapott és meghalt. -Nemes gesztus ez tőletek.Mosojodott el Jay. -Na és megérkezett a brigád,földtani méréseket végeztünk, elemeztük a talaj rétegeket és nyomokat kerestünk.A völgyben egy nagykiterjedésű olajmezőt találtunk.Próba fúrásokat végeztünk.Aztán telepítettük csak az olajfúrófejeket. -És ez kb hány éve történt? -1 éve.Minden rendbe volt.Már 2 hete dolgoztunk mikor egyszer egy fura szerzett érkezett a telepre.Figyelmeztett minket,hogy ez a környék egy mitológiai helyszín ami nem épp a mennyek birodalma.Elmesélte nekünk,hogy miért. -És megmondta a nevét? -Igen.Migor Shansky. -Neee.Ő az a varázsló aki szabadon engedte Aghot. -Rájöttünk erre mi is mert amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott.De még annyit mondott ha nem megyünk el még ma holnapra vagy meghalunk vagy örök rabjai leszünk a környéknek.Nem hittünk neki.Másnap egy Szovjet egyenruhában lévő hadsereg támadott meg minket és rengeteg kutatót megöltek.Akiket elfogtak mind kivégezték csak engem nem.Azt mondta.hogy amint kilépek az általa meghatározott területről megőlnek.Furcsa módon hittem neki. -Itt a környéken eltűnt egy hadosztály még az Afghán háború idején. -Elvezetlek titeket a fúró telepre és megmutatom,hogy hol van Ratrov.Vagyis ami megmaradt belőle.Tegnap vettem észre,hogy a Prométheusz sziklán van egy bástja. -Amúgy mi a neved? -Bernad Pears. -Én Jay McCool vagyok az ott meg a társam Johnson Brigh. -Örvendek.Induljunk el majd még útközbe mesélek nektek. Így is lett.Elértek az OLaj fúró telepre ami ködbe búrkolózott.Furcsa módon minden sértetlenül állt...

2012.04.19. 15:05 szazsa

ez a  történet egy kislányról szól aki az anyukájával ment a boltba egyszer a kislány meglát egy babát ami kettőt mutat a kislány könyörgött,hogy vegyék meg igy is lett megvették a babát a kislány bele rakta a dobozába ( ekkor már otthon voltak). Este mikor elalszik a kislány akkor megszólal egy hang : már kijöttem a dobozból. A kislányt ez nem zavarta és aludt tovább pár másodperc múlva megint megszólal a hang : már az ágyadnál vagyok. A kislány egy kicsit megijedt de aludt tovább pár perc múlva megint megszólal a hang : már a párnádnál vagyok. És nyissz levágja a kislány fejét a baba. Reggel mikor be megy az anyukája a kislány szobájába akkor az anyukája azt látja,hogy a kislány feje levan vágva a baba meg ott volt mellete ami már hármat mutat

2012.04.18. 18:21 Gumikacsa03

(5./10.) A völgy: Szemtől szemben Ratrov történetével "Ratrov 100 évig állt fent".Jay folytatja az olvasást."Ami azon a vasárnapon történt arról csak annyit tudunk amit a helyi lakosok elmeséltek.Aki említést tett az ott történtekről az napokon belül meghalt."Jay lapozott eggyet."Migor Shansky a sötét varázsló elszabadította a gonoszt mikor a Prométheusz sziklát átjáróvá tette.Shanskynak a lelkét egy gonosz démon megkaparintotta és kisajátította.Gondoskodott róla ,hogy senki se szerezzen tudomást róla.Az eseményeket ő befolyásolta.Nádor Igor Petrov azon a vasárnapon olyan utasítást adott ki,hogy Ratrovot gyújtsák fel és aki 1 óra alatt nem hagyja el a várost azt nyilazzák le."Jayben kezdett körvonalazódni egy történet ami magyarázatot adhat arra,hogy a Nádor aki jó vezető volt miért változott meg ilyen radikálisan."Továbbá aki említést tesz az itt történtekről az megfog halni és a családtagjai és az ő leszármazotjai balszerencsések és átkozottak lesznek."Jay vett egy mély levegőt. "A város lakosságának háromnegyede elmenekült.A katonák és Igorhoz hű lakosok maradtak csak csupán.Utánna a várost felgyújtották a lakosokat lenyilazták és a katonák mind a tűzben égtek a földesurukkal együtt."Jay miután ezt felolvasta a mellette ülő Johnsonhoz szólt. -Lehet,hogy ami megszállt téget Johni az ez a démon! -Lehet.De bármi is az nem akarja,hogy odamennjünk.Meg az is,hogy aki mesél róla az időnap előtt meghal,meg átkozottak lesznek a leszármazotjai. -Gondolom ezért nem maradt fel részletesebb történet. -De a könyv honnan tudja,hogy a varázsló megnyitotta az átjárót meg azt,hogy egy démon gondoskodott a hely pusztulásáról? Ez a beszélgetés egy Ladaban folyt ami közeledett Ratrov földrajzi helyéhez.A sofőr hátra szólt. -Kérem a pénzt én innen tovább nem megyek! Egy homok út mellett álltak meg. -Ja és ezen az úton mennjenek végig és egy nagy,csupasz sziklát fogtok látni.Na az a Prométheusz szikla. Hirtelen a sofőrt valami megszálta és a kis monológját kiegészítette egy gonosz fenyegetéssel. -Ahol kínhalálotokat lelitek! Jay és Johnson azonnal kiugrott az autóból és a homok úton elkezdtek szaladni.A megszállt sofőr utánnuk indult a Ladaval.Ezeket kiabálta mély és gonosz hangon"megfogtok halni ti átkozottak!" -Fuss Jay! -Nem bírom tovább! A homok út egy hegyen felfelé ívelt.Egyszer egy nagy szikla gurult az útra. -Jay ugorj félre! Így is lett és az autót és a soförjét a szikla szétzúzta. -Ez meleg volt! -Ez meleg?Majdnem meghaltunk! Egy idegen lépett ki a fa mögül. -Mit akartok itt nyomorultak...

2012.04.18. 18:21 Gumikacsa03

(5./10.) A völgy: Szemtől szemben Ratrov történetével "Ratrov 100 évig állt fent".Jay folytatja az olvasást."Ami azon a vasárnapon történt arról csak annyit tudunk amit a helyi lakosok elmeséltek.Aki említést tett az ott történtekről az napokon belül meghalt."Jay lapozott eggyet."Migor Shansky a sötét varázsló elszabadította a gonoszt mikor a Prométheusz sziklát átjáróvá tette.Shanskynak a lelkét egy gonosz démon megkaparintotta és kisajátította.Gondoskodott róla ,hogy senki se szerezzen tudomást róla.Az eseményeket ő befolyásolta.Nádor Igor Petrov azon a vasárnapon olyan utasítást adott ki,hogy Ratrovot gyújtsák fel és aki 1 óra alatt nem hagyja el a várost azt nyilazzák le."Jayben kezdett körvonalazódni egy történet ami magyarázatot adhat arra,hogy a Nádor aki jó vezető volt miért változott meg ilyen radikálisan."Továbbá aki említést tesz az itt történtekről az megfog halni és a családtagjai és az ő leszármazotjai balszerencsések és átkozottak lesznek."Jay vett egy mély levegőt. "A város lakosságának háromnegyede elmenekült.A katonák és Igorhoz hű lakosok maradtak csak csupán.Utánna a várost felgyújtották a lakosokat lenyilazták és a katonák mind a tűzben égtek a földesurukkal együtt."Jay miután ezt felolvasta a mellette ülő Johnsonhoz szólt. -Lehet,hogy ami megszállt téget Johni az ez a démon! -Lehet.De bármi is az nem akarja,hogy odamennjünk.Meg az is,hogy aki mesél róla az időnap előtt meghal,meg átkozottak lesznek a leszármazotjai. -Gondolom ezért nem maradt fel részletesebb történet. -De a könyv honnan tudja,hogy a varázsló megnyitotta az átjárót meg azt,hogy egy démon gondoskodott a hely pusztulásáról? Ez a beszélgetés egy Ladaban folyt ami közeledett Ratrov földrajzi helyéhez.A sofőr hátra szólt. -Kérem a pénzt én innen tovább nem megyek! Egy homok út mellett álltak meg. -Ja és ezen az úton mennjenek végig és egy nagy,csupasz sziklát fogtok látni.Na az a Prométheusz szikla. Hirtelen a sofőrt valami megszálta és a kis monológját kiegészítette egy gonosz fenyegetéssel. -Ahol kínhalálotokat lelitek! Jay és Johnson azonnal kiugrott az autóból és a homok úton elkezdtek szaladni.A megszállt sofőr utánnuk indult a Ladaval.Ezeket kiabálta mély és gonosz hangon"megfogtok halni ti átkozottak!" -Fuss Jay! -Nem bírom tovább! A homok út egy hegyen felfelé ívelt.Egyszer egy nagy szikla gurult az útra. -Jay ugorj félre! Így is lett és az autót és a soförjét a szikla szétzúzta. -Ez meleg volt! -Ez meleg?Majdnem meghaltunk! Egy idegen lépett ki a fa mögül. -Mit akartok itt nyomorultak...

2012.04.17. 18:14 cod.emo

CSak nekem van olyan érzésem hogy valaki mindig figyel??? vagy nektek is??? Ez nem kitaláció,ez TÉNY!!!!! majd írok hozzá törit.

2012.04.16. 19:47 szasza

ez a történet egy lányról szól akit megőlnek és a szelleme a tükrökben él és ha bele nézel sötétben a tükörbe akkor a lány szelleme kilyön és kikaparja a szemedet szóval sötétben neneézetek tükörbe!!!!!!!!

[714-695] [694-675] [674-655] [654-635] [634-615] [614-595] [594-575] [574-555] [554-535] [534-515] [514-495] [494-475] [474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]