A Whip tejgazdaságból jöttek visszafelé, mindannyian a híres Jeges Tejes Bombát szorongatva, amikor megpillantották a házat. A négy kis gazembernek rögtön ugyanaz jutott eszébe: milyen jó móka is a rozoga, kétszintes ház rongálása. Terveik szerint azonban ezúttal ez valami más lesz; több mint a szokásos kődobálás a nagy, az előkertet az utcától elválasztó kerítés mögül. Nem, ezúttal Dill Buxton-nál itt volt a csúzlija, kimondottan a vadonatúj ablakok kedvéért hozta magával, amelyeket a múltkori támadás óta szereltek fel.
- Na... mit gondúsz... Dill... milyen messze lő? – kérdezte Frankie Perkins. A többiek azon csodálkoztak, hogyan tudott akár csak egyetlen szót is szólni, annyira tele volt a szája a Jeges Tejessel.
- Te dagadt disznó, ne dumájj má’, ha teli a pofád. Egy büdös szót se érteni az ugatásodból, te átok – osztotta ki Dill. Ő volt a vezér, s nem mellékesen büszke tulajdonosa a Rakétavető névre hallgató csúzlinak. Az ő ötlete volt az is, hogy kipróbálják, meddig mehetnek el a rongálásban, s felrázzák kis városukat az unalomból. Amíg Dill tagja nem lett Willowby csendes kis közösségének, addig semmi nem történt errefelé, de miután jobban megismerkedett a várossal és a környékkel, a kölyökből előbújt a huligán természete, mellyel aztán gyors népszerűségre tett szert a többi kamasz között. Szinte istenítették az általa elkövetett gaztettekért.
Az anyja egy évvel korábban, az apja öngyilkosságát követően hozta Dill-t Willowby-ba. Az asszony úgy érezte, korábbi lakhelyükön túl sok a fájdalmas emlék, így aztán maguk mögött hagyták a gazdag szomszédságot. Persze ennek oka volt az is, hogy anyagilag egyre kevésbé álltak jól. Meglehetős visszalépés volt egy kicsiny, kétszobás lakás a korábbi, majd’ kétszáz négyzetméteres, négy hálószobás házhoz képest, de az anyja nagyon elszánt volt.
Dill nem sokkal azelőtt haverkodott össze Danny Woolford-dal, aztán Petie Lower-rel. Danny is nemrégiben költözött Willowby-ba a családjával, miután Danny apja elkezdett ingatlanokat felvásárolni a környéken. Frankie volt a dagadt gyerek, ahogy az ilyen csoportosulásokban lenni szokott. A többiek Röfinek hívták, mert hihetetlen mennyiségű kaját volt képes betermelni. Hónapokkal azelőtt találkozott Dill-el, Danny-vel és Petie-vel először, mégpedig a Whip tejgazdaságban – amit néhány évvel azelőtt vettek meg Petie szülei –, s azonnal barátságot kötött velük. Nem sokkal azelőtt a másik három még gyakran üvöltött rá Frankie-re, aki egyszerűen képtelen volt elkerülni a bajt. Néha az apja, a helyi seriff elkapta, mikor nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Mégsem köpte be a haverjait, sőt, nagyon is ragaszkodott hozzájuk, a vértestvéreihez. Fontos volt neki, hogy szoros kapcsolatban legyen velük. Hogyan is ne lett volna fontos, hisz’ ők voltak az egyedüli barátai.
- Hé, Hájas, tedd mán odébb azt a büdös nagy valagad, nem látjuk tőle a házat. Takarod a kilátást, dagadt – nevetett Danny. Ő volt a csapat nagyokosa, aki élvezettel szólt be másoknak, de tudta azt is, hogyan védje meg magát.
- A pokolba, fogd má’ be, Dann-O, csak azé’, mer’ az apádé a fél város, ne hidd, hogy olyan marha jó pofa vagy. Nem tehetek róla, a szeplők miatt olyan furcsa a kinézeted. Mér nem teszel egy szívességet és ugrasz egy teherkocsi elé, te lúzer?
Petie-ből kirobbant a röhögés, ott, a kétszintes házzal szemben állva. Dill még csak el sem mosolyodott; minden figyelmével arra koncentrált, hogy megtalálja a megfelelő fegyvert a gyönyörű, új ablakok megsemmisítéséhez.
- Hájas, kieresztem belőled a zsírod, te…
- Kuss má’! – kiáltott rájuk Dill. – Mit akartok, hogy elkapjanak minket? Átkozottak, más se hiányzik, csak hogy összefussunk Hájas papájával, mielőtt még bármit is csináltunk volna. Gyerünk, segíccsetek valami jó kis lövedéket keresni, amivel bevihetünk pár találatot. Még nem is teszteltem ezt a frankó kis cuccot itt, s nincs az az isten, hogy bárki megmondja, a vén banyák mikor jelennek meg ebbe a büdös gaztengerbe, amit ők kertnek hínak.
A fiúk elkezdtek kutatni, végig a kerítés tövében, sőt még a ház körüli fás területet is átnézték. Hamarosan összegyűltek, hogy megvizsgálják, amit találtak.
- Dill, itt van, ni, egy kő!
- Dill, én egy csődarabot találtam!
Aztán jött Danny, a lehető legtökéletesebb munícióval: egy sínszeggel. Dill tekintete fellángolt. Egy sima kis csúzlival tutira nem lehetett volna kilőni egy acéldarabot, de Dill-é nem egy egyszerű kis csúzli volt, hanem a Rakétavető. Mindannyian izgatottan figyelték, szinte kocsányon lógó szemekkel bámulták, ahogy Dill behelyezte a rozsdás muníciót a gumiba.
- Gyerünk, fedezékbe, nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy nem jön össze... lehet, hogy igen, sose lehet tunni – mondta, miközben vézna karját megfeszítve hátrafelé húzta a csúzli gumiszalagját.
A lövés nem is lehetett volna jobb; néhány másodperc múlva a vadonatúj ablak hatalmas csörömpöléssel robbant ki keretéből a becsapódás nyomán. Egyenesen beletalált, ó, ember, micsoda látvány volt! A srácok viháncolva menekültek a tett helyszínéről.
- A francba, Dill, ez baromi nagy volt! – kiabálta Petie. – Láttad, hogy tört be? Egy darab se maratt.
Dill széles mosollyal az arcán rohant tovább.
A négy gyerek szétvált egy időre, hogy aztán Dill-ék háza mögött, a fiú kuckójában újra összegyűljenek. Dill anyja melózott, így aztán az azt firtató kérdésektől, hogy vajon miért úgy érkeztek meg, mint akit üldöznek, nem kellett tartaniuk. Frankie volt az utolsó, aki odaért.
- Büszke vagyok rád, Hájaska, hogy neked is sikerült. Mi lett veled, netalán összefutottál egy csomó turistával, akik fényképeket készítettek rólad, mint a világ legdagattabb kölykéről? – kuncogott Danny, majd Petie-vel együtt szinte hisztérikus nevetésben törtek ki.
Frankie azonban nem vett tudomást Danny csipkelődő megjegyzéséről. – Figyuzzatok, láttam valami furát.
- Miről beszélsz, Hájas? – kérdezte Dill.
- Ja, mi ijesztőt láttál, talán a tükörképed? – folytatta a gúnyolódást Danny.
Még több nevetés.
- Hagyd már abba! – szólt rá Dill. – Hallani akarom, mit látott.
A két fiú elcsendesedett.
- Gyerünk, Hájas, ki vele!
- Szóval... nem együtt jöttünk ide, ugye? Szóval én... az erdőn át mentem és... láttam... mint valami madárijesztők vagy én nem is tudom. A banyák udvarában voltak, mint valami dísz vagy ilyesmi.
- Szerintem te magad vagy a madárijesztő, Hájas. Ha varjú lennék, halálra ijednék tőled, az tuti – próbálkozott Danny újra.
Frankie azonban továbbra sem vett tudomást Danny közbeszólásáról, Dill pedig kíváncsian hallgatta a fiú beszámolóját.
- Hányat láttá?
- Kábé... nem t'om... hármat vagy négyet. Nem láttam igazán, de nagyon furák voltak... ijesztők, vagy mi.
- Ó, ne má’, mindannyian vótunk má korábban az erdőbe és nem láttunk még se madárijesztőket, se mást, amirő’ most itt hetet-havat összehordasz, Hájas – mondta Dill. – Szerintem te át akarsz minket verni, Hájas.
- Lehetséges. Lehetséges, hogy most találtad ki az egészet, nemde, Hájas? – szólt közbe Danny.
- Nem én, nem. Becs szóra. Van ott valami... mik is azok... amiket a bolt ablakába tesznek? Próbába... bu...
- Próbababa – javította ki Dill.
- Na, az. Szóval olyanok, de rém ijesztők, ott vannak kinn, esküszöm, hogy láttam.
Dill mérlegelte a hallottakat. Ha Frankie az igazat mondja, márpedig valószínűleg igen, akkor ő is látni akarta. Ez valami új, valami egészen izgalmas volt.
- Min agyalsz, Dill? – kérdezte Danny. – Nem hiszel ennek a beszélő bálnának, ugye? T’od, hogy sose láttunk ilyesmit, csak hülyeségeket hadovál.
- Nem t’om, de meg akarom tudni. Még ma este! Igen, még ma este teszünk egy kis látogatást újra a banyáknál – mondta Dill. Kis hezitálás után még hozzátette: - Vigyázz, Hájas, mer’ ha átvertél...
Frankie rögtön közbeszólt: - Dehogy, meglátod!
A srácok a délután további részét a kunyhóban töltötték, de olyan türelmetlenek voltak, hogy nem bírták kivárni, hogy besötétedjen. Normál esetben ilyenkor indultak volna még egy kis körútra, hogy kiszórakozzák magukat. Normál esetben ilyenkor indultak volna, hogy részt vegyenek Dill őrült játékaiban, amelyek ördögi elméjéből pattantak ki.
Kilenc előtt odaértek; egymáshoz közel, ámde az erdő különböző pontjairól figyeltek. A nap még csak éppen kezdett eltűnni az égről, még elég fényt adva, hogy mindent jól lássanak. Frankie-nek igaza volt; tisztán látták a furcsa kinézetű madárijesztőket a nővérek udvarában. Dill örült, hogy Frankie az igazat mondta neki, s amikor ránézett, Frankie az „én megmondtam” pillantásával nézett vissza rá. Hirtelen kinyílt a ház ajtaja, s a három vénasszony kijött a házból, a kertbe. A fiúk azonnal visszahúzódtak rejtekeikbe. Danny és Dill egyazon nagy fenyő mögött bújtak meg.
- Miccsinálnak, Dill?
- Nem t’om. De meg akarom nézni közelebbről is azokat a valamiket. Gyerünk, hülye vén banyák, takarodjatok vissza a házba.
A fiúk a fák közül figyelték, ahogy a nők begyűjtenek néhány növényt a kertben, majd lassan visszatérnek a házba. Dill tudta, itt a nagy alkalom, hogy közelebbről is szemügyre vegye a madárijesztőket.
- Oké, most – mondta, majd előhúzott a zsebéből egy kést.
Danny kissé összezavarodott ugyan, de aztán követte Dill-t, ahogy mindig, bármilyen ördögi tervvel állt is amaz elő
A fiúk néma csendben megrohanták a madárijesztőket. Abban a pillanatban, ahogy elérték az udvart, fény gyúlt a hátsó verandán.
- Francba! – kiáltott Dill. – Épp készültem lefejezni őket.
A fiúk közül hárman máris rohantak vissza az erdőbe, Frankie azonban nem. Ő továbbra is az udvarban álldogált, még akkor is, amikor a vénasszonyok újra kijöttek a házból. Ahelyett, hogy menekült volna, közelebb ment, mintha jobban meg akarta volna nézni a madárijesztők egyikét. A többiek csodálkozva bámultak a fák közül, még a szájuk is tátva maradt, ahogy nézték, hogyan lépnek oda a nővérek Frankie-hez, s kezdenek beszélni hozzá. Nem értették, hogy miről lehet szó, de látták, ahogy bevezetik Frankie-t a házba, s ahogy fény gyúlt egy helyiségben, feltételezhetően a konyhában. Látták azt is, ahogy Frankie még mindig az asszonyoknak magyaráz.
Továbbra is ott álltak, a fák mögé bújva figyeltek, a szívük még mindig hangosan kalimpált, s közben be is sötétedett.
- Most miccsináljunk? – kérdezte Danny.
- Nem kéne itt hagyni – mondta Dill.
- De, kéne. A dagadt marha, velünk kellett volna jönnie. Remélem, jól megverik, ha csak egy kicsit is kikapnak belőle, azzal már jól jár – mondta Danny.
- Jól mondod, Dann-O, szerintem haggyuk a francba, csak azt kapja a hájpacni, amit megérdemel – magyarázta Petie.
- Odassatok! – kiáltotta Dill.
Odanéztek, s látták, ahogy az egyik nővér kijön a házból, valamit magához vesz a kertben, majd visszatér a házba. Valaki lekapcsolta a lámpákat; a konyha és a veranda elsötétült.
- Tűnjünk a francba innen – vetette fel Danny.
- Egyetértek – vágta rá rögtön Petie.
Dill azonban felemelte a kezét. – Emlékeztek erre? – kérdezte, s egy kis zseblámpát húzott elő, majd felkapcsolta, s az aprócska fénysugárral a jobb kezére világított, hogy megmutassa Danny-nek és Petie-nek azt a pirosas forradást, amely még mindig tisztán látszott a tenyerén. – Vértestvérek vagyunk. Mindannyian megesküdtünk, hogy megvéggyük egymást. Ez Hájasra is vonatkozik.
A fiúk csendben álldogáltak vagy egy percig.
- Igazad van, Dill – szólalt meg végül Danny, de közben a földet bámulta. – De mit tegyünk? Tudod, nem kopoghatunk csak úgy be az ajtón...
- Mér’ is ne? Szenilis vén banyák ezek, nem több, mi meg fiatal srácok vagyunk, tehát miért is ne? Ne mondd nekem, hogy beijettél pár vénasszonytól, Dann-O?
- Ja, ja, mi van veled, Danny nyuszi, betojtál? – cikizte Petie a fiút.
- Nem én, Petie, nem vagyok én beszari. Te akartad hagyni a srácot, nem én, te kis szaros.
Petie egyből elhallgatott.
Aztán Danny Dill-re nézett. – Akkor mennyünk. – A három fiú elindult a fenyőfák között, vissza a házhoz, be az udvarba. Nem álltak meg, hogy megnézzék a madárijesztőket, hanem egyenest a hátsó ajtóhoz siettek. – Na, most mondd, hogy nyuszi vagyok, na, most.
Danny bezörgetett az ajtón, a többiek mögötte vártak.
Nem érkezett válasz.
- Próbáld újra, Dann-O – mondta Dill.
Erre Danny újra bezörgetett. Ez alkalommal az ajtó kinyílt.
Látni azonban senkit nem lehetett, aki kinyitotta volna azt.
- Mi lesz most? – kérdezte Danny.
- Tűnj az utamból – parancsolt rá Dill, s már lökte is félre Danny-t az útból. Odabent volt, a nővérek sötét, elhagyatott konyhájában.
- Helló, a barátunkat, Hájast keressük, itt van? – kiáltotta Dill.
Semmi válasz.
- Dill, csinájj valami fényt – jegyezte meg Petie.
Dill elkezdett a falon tapogatózni a villanykapcsoló után, s hamarosan a másik kettő is csatlakozott hozzá. Kintről beszivárgott némi holdfény, ami segítette őket.
- Szerintem megvan – mondta Dill, s rácsapott a megkerült kapcsolóra.
- Ez meg mjja... – mordult fel Danny. A három fiú alig hitte el, hogy a valóság tárul a szemük elé. Az egész konyha tele volt csodálatos édességekkel. Sütemények, piték, kekszek, cukorbotok és üvegek teli zselés cukorkával, nyalókák, és minden más, amitől bármelyik gyereknek csorogni kezd a nyála. Olyan sok volt, mindenütt, a tálalón, a konyhaasztalon, akárhova fordultak, édesség volt.
Dill felfigyelt egy tányérra, amelyen egy félig elfogyasztott süti árválkodott, mellette pedig egy üres sütisdoboz, benne morzsákkal. – Nem csoda, ha ez a hájas segg nem válaszolt. Lehet, hogy azé’, mer’ ezt mind meg akarta tartani magának – állapította meg Dill.
Petie bólintott. – Ja, összebarátkozott a nyanyákkal, hogy azok még jobban felhizlalják.
- Na, én viszem a részem – közölte Danny. – Nem hagyom, hogy az a sétáló bálna mindet megegye egymaga.
Néhány másodperccel később már mindannyian édességgel tömték magukat, egymás után tűntek el a sütik, piték, cukorkák, bármi, ami a kezükbe került.
- Lassan, lassan. Nyugalom, több mint elég van itt – szólalt meg hirtelen egy hang.
Kínos csend telepedett a konyhára, a fiúk megdermedtek két harapás között. Nem vették észre, hogy a fehér hajú vénasszony mikor lépett a konyhába. – Mindenkinek jut elég, ne aggódjatok. A nővéreimmel mindig készítünk valami finomságot. Annyit vesztek, amennyit csak akartok.
Azok hárman csak nézték egymást, ide-oda vándorolt a tekintetük, a szájuk még mindig teli az utolsó harapásnyi édességgel.
- E... valami... szar... ’icc? – kérdezte Dill, s ahogy beszélt, morzsák peregtek ki a szájából a földre.
- Ne beszélj tele szájjal, drágám. Nem utal jólneveltségre és azt se akarom, hogy félrenyelj véletlenül. Egyébként nem, ez nem egy vicc, mi csak barátkozni akarunk. Nem hiszem, hogy akár én, akár a testvéreim közül bármelyik találkozott volna már veletek korábban, fiúk.
Petie volt az első, aki abbahagyta a rágást. – Hol van a barátunk, Hájas?
- Hájas? Nem tudom, ki az.
Danny közbevágott. – Az a nagy, kövér disznó, aki az előbb bejött magukkal.
- Ja, Frankie Perkins-re gondolsz? Ó, hát ő odalent van pillanatnyilag. Egy kicsit fáj a hasa.
A fiúkkal hirtelen forogni kezdett a szoba, s a földre zuhantak. Onnan figyelték, teljesen legyengülve, ahogy Frankie és a másik két nővér besétálnak a konyhába.
- Ó, vagy lehet, hogy nektek fájdult meg a hasatok? – jegyezte meg az öregasszony hamiskásan.
- Helló, fiúk – szólt oda nekik vidáman Frankie. – Látom, végre megismerkedtetek a nagynénikéimmel. Hát nem édesek?
Dill az oldalához kapott, ahogy belenyilallt az egész testét átjáró fájdalom. – Ismered őket, Hájas?
- Nem, nem Hájas, Dill, Frankie. Frankie. Sőt, nem is sétáló bálna, nem is dagadt segg, sem pedig kövér disznó, hanem Frankie. Frankie Perkins vagyok. Ti, srácok, túl régóta csúfoltok, rosszul voltam már tőletek, így most ti lesztek rosszul. Hogy vagytok?
- Látjátok, gyerekek, mi mindent megteszünk, hogy megvédjük a mi kis drágánkat mindentől, beleértve az olyan fickókat, mint ti vagytok, fiúk, akik mást se tesznek, csak csúfoljátok a mi kicsi fiúnkat. Igaz, édes Frankie-m?
Megpaskolta Frankie pufók arcát, majd így szólt: - Az égető érzés lassan átjárja majd az egész testeteket, pokoli fájdalom kíséretében. A méreg azonban pár órán belül eltűnik majd a szervezetetekből. Nos, készüljetek a haláltusátokra. Ó, és persze ne aggódjatok, halálotok után csatlakozhattok a többi különleges madárijesztőhöz a kertben, amelyek segítenek megvédeni a növényeinket, amiből aztán elkészíthetjük a mérget azon komisz alakok számára, akik rászállnak a mi kis Frankie-nkre. A szüleiteknek sem fog hiányozni a mocskos kis pofátok, ráadásul az apja a seriff. Ő majd úgy intézi, mintha a holttestetek előkerült volna a folyóból, mert feltehetően vízbe fulladtatok mindhárman, mi pedig gondoskodunk róla, hogy ne legyetek felismerhetők, különösen a késeddel, Dill, rossz, rossz fiú. Talán egy nap, ti, fiúk, megtanuljátok, hogyan kell kedvesen viselkedni az idősebb hölgyekkel, s a többi fiúval, azokkal, akik lehet, hogy kicsit kövérebbek az átlagnál, viszont nektek most már késő.
A pince megtelt tompa sikolyokkal, de csak rövid időre. A három nővér egyébként csodálatosan varrt, sőt, a sütijük is halálosan jó volt, így aztán a fiúk sikoltozása nem tartott túl soká, a szenvedésük viszont annál inkább. A hátsó pázsitra tették ki őket, hogy vigyázzák a kertet akkor... nos, akkor, amikor a három nővér úgy vélte, a drága kis Frankie-nek szüksége van némi védelemre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
